31. - Epilógus

 

 

 

Harmincegyedik fejezet

 

LAUREN

Fordította: Maya

 

Az ébresztőóra zúgni kezd, és felébreszt. Nyújtózkodni próbálok, de szorosan Austin karjaiba burkolózom. Minden reggel ötre állítjuk az ébresztőt, hogy még a gyerekek kelése előtt el tudjon indulni.

Már több mint két hét telt el a nyilatkozata óta.

Ez alatt a két hét alatt minden egyes alkalommal itt volt vigyázni a gyerekekre, amikor elmentem a spinning órára. Bizonyítva, hogy mennyire komolyan gondolta, amit mondott, ragaszkodik a rutinunkhoz, pontosan követi azt. Őrület, hogy milyen jól beilleszkedik. Mintha mindig is itt lett volna.

Minden estét a kanapén kezdünk, mielőtt lassan felmegyünk az emeletre. Minden egyes este mosollyal az arcomon alszom el, és minden egyes reggel boldogan ébredek. Boldog vagyok.

Éppen felkelne és kimászna az ágyból, amikor Rachel berohan a szobába, és felugrik az ágyra. – Anya, egy szörny van az ágy alatt – suttogja, miközben Austin és közém mászik. Tágra nyílt szemmel nézek rájuk, miközben próbálom felmérni mindkettőjük reakcióját erre a meglepő fejleményre. Tudom, hogy a gyerekek már megszokták, hogy Austin itt van; csak még nem csináltuk ezt az egész ottalvós dolgot. – Asstin, te vagy a férfi, menj és nyírd ki!

Rachel bebújik hozzánk a takaró alá. Hála istennek, tegnap este felöltöztünk, miután végeztünk. Amikor Austin nem mozdul, Rachel visszanéz rá. – Te is félsz? Anya, hívd Noah-t! – suttogja, és ekkor Austin kiakad.

– Elkapom azt a szörnyeteget, és kirúgom. – Kisétál a szobából, csípőjén lógó nadrággal. Csak egy pillantást vetek rá, és máris összefut a nyál a számban. A másik dolog, ami megváltozott, az az, hogy van itt váltóruhája. Amikor munka után bejön, átöltözik valami kényelmesebb ruhába, és ezeket a ruhákat mindig itt hagyja.

Rachel szobájából valami csörömpölést hallok, majd valaminek a suhogását. Rachel szorosan hozzám kuporodik, én pedig a karjaimba húzom, hogy átöleljem. – Édesem, nincs mitől félned.

– Minden eltűnt. – Austin az oldalát vakargatva jön vissza a szobába.

Rachel lehúzza a takarót az arcáról, és Austint figyeli.

– Biztos vagy benne? – kérdezi, mire ő igennel bólint.

Feláll, és ugrálni kezd az ágyon, míg végül a karjaiba ugrik. – Megölted a szörnyet? Miattam?

– Neked bármit, hercegnőm – feleli egy puszit nyomva a fejére.

– Szeretlek, Asstin – mondja, és a szám csak nyílik és csukódik, ahogy botladozva próbálom megfogalmazni a választ. De Austin figyelmét nem kerüli el.

– Nos, az jó, mert én is szeretlek. – Visszamászik az ágyba, és a mellkasához szorítja.

– Ti fogtok ottalvós bulit tartani, mint Ms. Camilla apával?

Austin rám néz, mintha a megfelelő szavakat keresné. Amikor én csak megvonom a vállamat, ismét bebizonyítja a két héttel ezelőtti szavait, amikor a saját dolgát csinálja, és azt mondja neki: – Nagyon örülnék neki, és talán egyszer majd nálam is aludhatnánk. Az tetszene neked?

– Vannak szörnyek a házadban? – kérdezi egy rémült hatéves kislány teljes komolyságával.

– Nem, nincsenek. Bár azt hiszem, Noah-nak van néhány a házában. – A feje fölött rám mosolyog.

– Soha nem alszunk Noah házában, anyu – fordul felém. – De talán megpróbálhatnánk Asstinnál aludni?

– Igen, kicsim. – Megcsókolom a fejét. – Talán – viszonzom a mosolyát a feje fölött.

– Szereted az anyukámat, Asstin? – A kérdésétől a mellkasomban reked a levegő. A szívem olyan gyorsan és hangosan dobog a fülemben, hogy biztos vagyok benne, hogy a holdon is hallják az emberek, így nyilván a másik két ember is biztosan hallja, aki itt van velem ebben az ágyban.

– Rachel, édesem, mit szólnál, ha csinálnánk palacsintát? – próbálok kikászálódni az ágyból, hogy elfelejtse a kérdést, megpróbálom kimenteni Austint a csávából.

Ahogy lerántom magamról és Rachelről a takarót, hogy kikeljünk az ágyból, Austin karja kinyúl, és az enyém köré kulcsolódik, hogy megállítsa a mozdulataimat. Nézem a kezét a karomon, de túlságosan félek ahhoz, hogy felnézzek rá.

Nem tudom, akarom-e tudni a választ. Úgy értem, tudni akarom, de nem tudom, hogy így akarom-e megtudni. Mi van, ha kényszerítve érzi magát, hogy elmondja nekem? Mi van, ha csak nem akarja elmondani?

– Jobban szeretem anyukádat, mint gondolnád – válaszolja neki, és nekem is. A szavai könnyeket csalnak a szemembe. Lágyság, szinte áhítat van a hangjában, mintha hozzám beszélne, csak hozzám, mintha kettesben lennénk. – Soha senkit nem szerettem még úgy, ahogy anyukádat szeretem. – Kibuggyan egy könnycsepp, a karomon landol, és a kezére gördül, amely markol.

– Mint ide a hold és vissza – mondja, és az egyik könyvet idézi, amit Rachelnek olvasott, amikor lefektette, miközben én múlt héten egyik este nem voltam itthon.

– Az nagyon sok. – Rachel széttárja a karját, amennyire csak tudja. – Nagyon-nagyon nagy, ilyen nagy, ugye?

Újra megszorítja a karomat. – Nagyobb.

– Kérsz palacsintát? – kérdezi Rachel Austint, majd odasúgja neki: – Ha akarod, kérhetsz csokisat és banánosat. Azok a legfinomabbak, amiket anyu csinál – tájékoztatja, miközben átmászik rajta, hogy felálljon. – Anyu csokoládékrémet tesz rájuk, aztán mosolygó banánt vág – bólogat a fejével, hogy meggyőzze őt, mintha ez valami hihetetlen dolog lenne. – Kérdezd meg tőle!

– Csinálsz nekem palacsintát, Lauren? – Majdnem suttogja.

Bólintok, a torkomban lévő gombóctól szinte megfulladok, és rettegek, hogy a visszatartott zokogás kitör. – Ki kell mennem a mosdóba – mondom, berohanok a fürdőszobába, és bezárom magam mögött az ajtót. Lecsúszom, és hallgatom, ahogy Austin azt mondja Rachelnek, hogy lemehet a földszintre, és elkezdheti kiszedni a tálakat. Amint hallom, hogy kirohan a szobából, majd lefelé, Austin lépteire figyelek.

Nem hallok semmit, amíg halk kopogás nem hallatszik az ajtón.

– Kicsim, nyisd ki az ajtót! – nógat lágyan.

– Ööö, lent találkozunk – mondom, és próbálom elérni, hogy a hangom recsegés nélkül jöjjön ki.

– Kicsim, nyisd ki az ajtót, kérlek! – suttogja az ajtó résébe.

Felállok, és lassan elfordítom a zárat, kissé kinyitom.

– Jól vagyok.

– Nem így akartam elmondani neked. – Belöki az ajtót, és megragad a derekamnál fogva, átvisz a fésülködőasztalhoz, ahol letesz. Eltolja a hajamat az arcomról, és a fülem mögé tűri. – Valami romantikus módon akartam elmondani neked. – Kinyitja a lábaimat, közéjük lép, én pedig a derekára teszem a kezem. – De most már ez a mi normális helyzetünk – vigyorog rám. – És nem is szeretném, ha másképp lenne. Szeretlek téged. Szeretem, hogy mennyire szereted a gyerekeidet. Szeretem, hogy mennyi mindent elviselsz a húgodtól, aki egyébként őrült. – Elmosolyodom ezen a megjegyzésen, és eszembe jut a múlt hét, amikor tofuburgert készített, és nem szólt neki, és félig nyers volt belül.

– Szeretem, hogy milyen önzetlen vagy, mindig mindenkit magad elé helyezel. – Lágyan megcsókolja az ajkaimat, ajkai az enyémen maradnak.

– Szeretlek – suttogom. – Szeretem, hogy mennyire szereted a gyerekeimet. Szeretem, ahogyan mindannyiunkat magadra vállaltál. Szeretem, hogy valójában nem ölöd meg Kaleigh-t minden nap, még ha biztos vagyok benne, hogy szeretnéd is. – Elmosolyodom. – De leginkább azt szeretem, hogy szeretsz engem. Szeretem, hogy milyen biztonságban érzem magam miattad. Hogy olyan szexinek és legfőképp olyan szeretettnek érzem magam miattad, hogy az már lenyűgöző. – Rámosolygok, és biztosan ragyog a szemem, mert a szívem szárnyal, és úgy érzem, én vagyok a legboldogabb ember a világon.

– Na, ez nem volt romantikus? – suttogja nekem, és érzem, ahogy mosolyog, miközben megcsókolja az ajkamat.

– Nagyon is. Sokkal jobb, mint amikor megpróbáltál udvarolni nekem – csípem meg az ajkát.

– Most semmi ilyesmi. Rachel tálakat keres. – A kezei az arcomra simulnak. – Most pedig menjünk palacsintát sütni.

– Tutira megkapod az év legjobb szopását, amint a gyerekek iskolába mennek, én pedig beteget jelentek.

– Ó, és ma totál lógunk, és egész nap szexelünk – tájékoztat.

– Így van, Mr. Mackenzie, így van – értek egyet, miközben lekászálódom az öltözőasztalról, és kisétálok a fürdőszobából, hogy lemenjek a lépcsőn. Odaérve látom, hogy Rachel azzal kezdte, hogy elővette a keverőtálat, valamint a doboz palacsintatésztát, ami biztosan a padlóra eshetett, mert mindenhol por van, kis lábnyomokkal.

– Kész vagyok! – kiáltja izgatottan, és feláll egy székre, amit a pulthoz tolt.

– Mire ez a nagy zaj? – kérdezi Gabe, vonszolja lábát, ahogy lejön a lépcsőn, és kidörzsöli az álmot a hunyorgó szeméből, ahogy alkalmazkodik a fényhez.

– Csokis és banános palacsintát sütünk!

Rachel kiabál, túlságosan is hangosan ehhez a reggeli órához képest.

– Szia, Austin! – Egyenesen ránéz. – Még nem mentél el?

– Elmenni? – Austin rögtön visszakérdez.

Rávigyorog. – Tudom, hogy itt alszol, és kiosonsz.

Mindkettőnkre rámosolyog. Túlságosan leköt, hogy a számat tátsam, hogy válaszoljak. – Múlt héten korán keltem, ti meg aludtatok, de aztán reggelre már nem volt itt.

– Öhm... ahh... nos, öhm... – hebegi Austin, nem tudja, mit mondjon.

– Ez király – mondja Gabe. – Ha Ms. Camilla alhat meztelenül apánál, akkor az sem baj, ha te itt alszol – vonja meg a vállát, mielőtt odamegy a hűtőhöz, és felkapja a narancslevet.

– Igen, sokszor meztelen – ért egyet Rachel a pultnál lévő székéről.

– Rach – szól rá Gabe figyelmeztetően.

– És azt is gyakran mondja, hogy "Ó, Istenem" – folytatja Rachel. – Nem akarok így imádkozni éjszaka, anyu. Egyszer elég.

Austinra nézek, aki próbálja elrejteni a mosolyát, aztán Gabe-re, aki úgy tesz, mintha nem hallana semmit.

– Csináljunk palacsintát. Mennyit kérsz, Gabe?

Összekeverem a palacsintatésztát, miközben témát váltunk, és arról beszélgetünk, mit készítsünk vacsorára. Mire a gyerekek elindulnak az iskolába, a reggeli beszélgetések már régen a hátunk mögött vannak.

Végül becsukom az ajtót, és bezárom. Austinra nézek a konyhában, amint a mosogatógépbe teszi az edényeket. – Ez majdnem olyan, mintha pornót néznék – mondom neki. – Olyan dolgokat csinálsz, mint a mosogatás, porszívózás, házi feladat Gabe-bel. Ez olyan, mint az anyapornó.

Felszalad a szemöldöke. – Te most engem csekkolsz? – kérdezi mosolyogva.

– Többet teszek annál, minthogy téged csekkollak. Gondolatban levetkőztetlek – incselkedem vele, miközben a pultnak támaszkodom.

Lerázza a kezéről a vizet. – Tényleg? Nos, ebben az esetben hol a faszban van a porszívó?

– Mi lenne, ha azt utána csinálnánk. Azt hiszem, tartozom neked egy világszínvonalú szopással. – Megfordulok, és elindulok kifelé a konyhából.

Hátrafordítom a fejem, hogy a vállam fölött ránézzek. – Jössz?

Nem kell kétszer kérdeznem. Odaviharzik hozzám, és egy fenékre csapással a vállára emel.

– A szád a farkamon, és semmi kétség, el fogok élvezni, rendben. Talán beterítelek vele – jelenti ki, miközben felmegy a lépcsőn, és az ágyra dob. – Meddig vannak suliban? – kérdezi, miközben leveszi a nadrágját.

– Háromra érnek haza – figyelem, ahogy levetkőzik, és a farka szabadon pattan előre.

– Jó. Miénk az egész nap – megszorítja a farkát, és néhányszor durván megrántja.

– Mivel töltjük ki az időt? – kérdezem tőle, most már a pólómat is levéve.

– Ó, majd kitalálunk valamit. – Az ágyon találkozunk.

És megtesszük újra meg újra. Megtaláljuk a módját, hogyan töltsük ki az időt az ágyban, a konyhapulton, a konyhaasztalon, és végül a zuhany alatt.

A hét hátralévő része zökkenőmentesen telik. Austin hazaszalad, és hoz néhány öltönyt, hiszen már nem kell hajnali ötkor indulnia.

Most itt vagyunk vasárnap reggel, készülődünk, hogy a szüleim átjönnek villásreggelire, amikor Kaleigh és Noah sétálnak be.

A másik dolog, ami megváltozott, az az, hogy ő már soha nincs itthon. Délutánonként eljön, hogy összeszedje a gyerekeket a buszról, de amikor eljön a vacsora ideje, elmegy. Soha nem láttam még ilyen boldognak. Kivéve ma reggel, amikor kicsit sápadtnak tűnik, karikás a szeme.

– Jól vagy? – kérdezem tőle, miközben a sütőbe teszem a sültet. Beállítottam az időzítőt, hogy biztosan időben berakjuk.

– Csak fáradtnak érzem magam, és azt hiszem, elkaptam valamit. – Leül a pultnál lévő székre.

Gyönyörű, a haja a vége göndör, szűk kék farmerben és egy rózsaszín hosszú ujjú pulóverben, amely felül szűk, alul pedig bővebb.

– Egész éjjel fent volt és hányt. Tudod, hogy az a szerelem, ha valakinek vizet adsz, miközben az illető össze-vissza beszél – mondja Noah, felkap egy kávéscsészét, és megtölti.

– Ez nagyon kedves tőled, haver – jegyzi meg Austin a pult mellől, miközben rájuk néz. Austin és Noah is farmerbe és legombolható nyakú ingben vannak.

– Sok mindent meg tudok csinálni. Csak a hányást nem bírom. De büszke voltam magamra. – Odanyúl, és megsimogatja Kaleigh fejét.

Nincs esélyünk bármit is mondani, mielőtt meghalljuk anyámat. – Kopp, kopp, kopp! – kiáltja, mielőtt besétál a házba.

– Anya, értelmét veszti, ha csak úgy besétálsz – mondja Kaleigh. – Mi lenne, ha mindannyian meztelenek lennénk?

Anyám zihál. – Dél van, miért lennétek meztelenek délben?

– Ó, édes Istenem – mondom az orrom alatt. A gyerekek lejönnek a lépcsőn, és a nagymamáért és a nagypapáért kiabálnak.

– Szia, Austin! – köszönti apám, és hátba vágja. – Hogy vagy, fiam? Számíthatunk ma péniszekre? – Nevetve megy Kaleigh-hez, hogy oldalról átölelje.

– Kaleigh, úgy nézel ki, mint a halál – jegyzi meg anyám, miközben előbb őt, majd engem is megölel. – Austin, jó látni téged, anélkül, hogy tudod… – Kezét pénisz alakot formázva mozgatja a levegőben.

– Jó móka volt – mondja Noah a poharába mosolyogva, miközben Austin és én csak bámulunk rá.

– Nem érzem jól magam – Kaleigh feláll, hogy kimenjen a mosdóba.

– Mit tudok segíteni? – Anya bejön a konyhába, és kinyitja a sütőt, hogy megnézze a sültet. – Finomnak tűnik.

– Én csináltam – pattan fel Noah, és anyámra kacsint, miközben ő elpirul.

– Ja, persze – mondja Austin. – Gyere, segíts megteríteni az asztalt! – parancsolja Noah-nak, miközben megfogja a terítőt, és megmutatja neki, hol vannak a tányérok.

Amikor már a konyhán kívül vannak, anya és apa is rám néz, de anya az, aki először megszólal. – Nagyon jól kiismeri magát a házban.

– Hm, igen, általában itt marad vacsorára. – Nem nézek a szemébe, miközben körbejárom a konyhát, és nem keresek semmi konkrétat.

– Minden este ezt csinálja? – kérdezi apám, miközben leül.

– A legtöbb este igen. – Leteszem a kezemben lévő ruhát. – Kedvelem őt. Nagyon.

Ő bólint, miközben anya összekulcsolja a kezét. – Szerelmes vagy belé?

– Hm, igen. Igen, szerelmes vagyok – ismerem be végül. – Boldog vagyok. Mintha tényleg boldog lennék. Szóval, kérlek, akkor lépjünk át a következő szintre.

– Cipzár a számon. – Úgy tesz, mintha behúzná. – Jó az ágyban?

– Anya! – kiáltok fel, ugyanabban a pillanatban, ahogy apám figyelmezteti: – Dede!

Ránk néz. – Ó, kérlek, Lauren élete csúcsán van. Naponta kellene szexelnie – vonja meg a vállát. – A Cosmóban olvastam.

– Ó, édes Istenem – mondom megint csak hangosabban.

– Van ott egy kvíz, amiből kiderül, hogy Austin milyen szerető lesz.

– Micsoda? – kérdezem, amikor Austin és Noah visszajönnek a konyhába.

– Felteszek neked pár kérdést. – Austinra néz. – Önző szerető vagy?

Noah felkuncog Austin mögött, miközben Austin arca fehérről vörösre változik. – Öhm...

– Ne válaszolj rá! – mondom neki.

– Várod, hogy ő menjen el előbb, vagy csak magadra gondolsz? – folytatja anyám, és tényleg próbálja felidézni a felmérés kérdéseit.

Austin csak áll ott lefagyva.

– Öhm...

– Hát, az nem jó, ha gondolkodnia kell. Elküldöm neked is a kvízt. Mindketten kitölthetitek, és meglátjátok.

– Nekem is el tudod küldeni? – kérdezi Noah, és felkap egy szőlőt a gyümölcstálból. – Frank, megcsináltad ezt a kvízt? – fordul apához.

– Nincs rá szükségem. Egy bika vagyok az ágyban – mondja apa rezzenéstelen arccal, öklével a levegőbe csapva.

– Undorító, azt hiszem, rosszul leszek. – A hasamra teszem a kezem.

– Talán elkaptad Kaleigh-től. – Anya nem kapja fel a vizet.

– Azt hiszem, kész az ebéd. – Austin a tűzhely felé veszi az irányt, amikor Kaleigh visszatér a szobába.

– Kaleigh, csináltunk neked egy kis tofut, amit Lauren talált a fagyasztóban. Gondoskodtam róla, hogy egy másik serpenyőbe tegyem.

– Ó, szóval megbocsátod, hogy becsaptalak, hogy anyatejet igyál? – kérdezi mosolyogva.

Felkapom a köreteket, amelyek a sütőben melegedtek a sülttel együtt, míg Austin felkapja a húst. Apa italokat hoz a hűtőből, anya pedig a gyerekeket hívja.

Noah odasétál a borhűtőhöz, és felkap két palackot.

Elindulunk az étkezőbe. Gabe berohan, miközben Austin leteszi a sültet. Rachel bejön a szobába két fehér dolgot összecsapva. – Csatt, csatt, csatt – kiabálja. – Katt, katt, katt.

– Mi ez? – Nézem a fehér pálcikákat a kezében.

– Ezek dobverők. A fürdőszobában találtam őket. – Még mindig összeütögeti őket. – Mint egy pálca. Csiribú, csiribá.

– Ó, Istenem – hallom, ahogy Kaleigh suttogja, miközben anya kikapja az egyik pálcikát Rachel kezéből.

– Ó, Istenem. – Rám néz. – Terhes vagy! – Leül az asztalhoz.

Hátrakapom a fejem, és elkapom Racheltől a másik pálcikát. Persze, ez egy újabb pozitív terhességi teszt.

Austinra nézek, aki sápadtabb lett, mint egy szellem.

– Lauren? – kérdezi, miközben egyik kezével az asztalt tartja, miközben úgy néz ki, mint aki mindjárt összeesik.

– El kell venned feleségül – jelenti ki anya könnyes szemmel. – Nem lehet házasságon kívüli gyereketek. – Újra és újra megrázza a fejét, hogy nem.

– Lauren! – hallom újra Austint, ezúttal remegő hangon.

Körülnézek az asztalnál ülő arcokon. A szívem hevesen ver a fülemben, a torkom kiszárad, a tenyerem izzadni kezd.

– Az enyém – hallom Kaleigh-től, aki aztán Noah-ra néz. – Terhes vagyok.

Noah az asztalra teszi a borosüvegeket. – Ezt hogy érted?

– Úgy értem, terhes vagyok – ismétli Kaleigh, és az égbe emeli a kezét.

– De... de... de... de – dadogja Noah.

– Ez rosszabb, mintha Lauren lenne terhes – nyögi anya, miközben könnyek csorognak az arcán.

– Anya – förmedek rá, odasétálok Kaleigh-hez, és megölelem. – Minden rendben lesz – suttogom a fülébe.

– Szent szar – leheli Austin, miközben végre leül.

Noah odasétál hozzánk, és mindkét kezével megragadja Kaleigh arcát. – Szeretlek. Annyira, de annyira. Jobban, mint magamat.

Rámosolyog, és letörli az arcán végiggördülő könnyeket. – Hozzám jössz? Leszel a feleségem?

– Biztos vagy benne? – kérdezi Kaleigh, miközben a kezét az övére teszi.

– Biztosabb, mint bármi másban, amit valaha is tettem. – Magához húzza.

– Igen – egyezik bele, majd elengedi Noah kezét, és a nyaka köré fonja őket, megcsókolva őt.

– Ez csodálatos – sikít anya. – Frank, esküvőt tervezünk.

– Nagyszerű! – Apa Austinra néz. – Nyisd ki azt a bort!

– Férjhez megyek! – ujjong Kaleigh.

– Öööö… – mormogja Noah, miközben mindannyian megfordulunk, hogy ránézzünk. – Csak előbb el kell válnom.

 

 

Epilógus

 

LAUREN

Fordította: Maya

 

A sarkam csattog a cementburkolaton, ahogy az utcán sétálok. Találkozom Austinnal az "új kalandjánál", ahogy ő nevezi. Kaleigh-nek velem kellett volna jönnie, de a baba hányt, ezért lemondott róla.

Már több mint egy éve, hogy belerohant a kocsimba. Egy év tiszta boldogság, tényleg; nos, leszámítva azt a hetet, amikor kirúgtam, miután mindkét gyereknek vett egy dobfelszerelést. Amin együtt játszottak. Azt is eldöntöttük, hogy nála tartjuk, amikor odamegyünk.

A krémszínű nyitott orrú szandált, amit viselek, már kezdi szorítani a lábamat, de ez volt az egyetlen cipő, ami passzolt ehhez a ruhához. Egy babarózsaszín, magas derekú ceruzaszoknyát viselek, amely térdemnél ér véget, és egy hosszú ujjú, csipkés garbó felsőt, ami passzol hozzá. A hajam kontyba van tűzve a tarkómon. A csipkés hátrész kiemelésére egy arany cipzár tartja össze.

Felmegyek a lépcsőn a megadott címre. Megnézem a telefonomat, és meggyőződöm róla, hogy jó helyen járok. Miután megbizonyosodtam róla, hogy igen, kinyitom a hatalmas mahagóni ajtót.

Kinyitom az ajtót, belépek, és megállok. Az egész szoba tele van fehér gyertyákkal, amelyek kiemelik a belső tér sötét mahagóni színét. A vastag bárpult a szoba közepén helyezkedik el, mindkét oldalon nyitva. Mind a négy sarkát fehér rózsacsokrok töltik meg. A bárpult fölött három kristálycsillár lóg. Csillogó kristálydarabok csöpögnek le róla, olyanok, mintha gyémántok hullanának.

Az egész helyiségben alacsony asztalok vannak, mindegyik közepén fehér rózsákkal, körülöttük gyertyákkal. Az egész bárban pislákoló gyertyafény halvány sárga fényt vet a térre. Az emberem ott áll a terem közepén, a pultnak támaszkodva. Az egyik fekete, enyhén fényes öltönyében. Egyik karját a pultra támasztva, lábát keresztbe vetve maga előtt. – Szia, szépségem! – mondja, és elém lép.

– Mi ez? – Körülnézek, és észreveszem, hogy senki más nincs itt.

– Fantasztikusan nézel ki. – Lehajol, hogy megcsókolja a nyakamat.

– Te is fantasztikusan nézel ki. – Belekapaszkodom a zakója hajtókájába. – Mi ez?

– Ez... – mondja nekem – az új kalandom, melynek címe Őrült napok. Az enyém, Johné és Noah-é. Isten ments, hogy őt kihagyjuk belőle.

– Szóval ez mind a tiéd? – Körülnézek, és látom, hogy ez nagyon is az övé. Sötét mahagóni mindenütt, alacsony asztalok, elegáns.

– A miénk – mondja, miközben látom, hogy a keze az oldalánál babrál.

– Eladtam a házamat. – Összedörzsöli őket. – Soha nem vagyok ott. Butaság volt megtartani. De... – A hangja elakad.

– De? – Odasétálok hozzá, és megfogom a kezét, ami hideg az enyémben. – Mi folyik itt? – Megcsókolom a kezét, hogy megpróbáljam megnyugtatni.

– Azt akarom, hogy együtt vegyünk egy házat. Azt akarom, hogy legyen valami közös, ami csak a miénk – suttogja, majd felemeli a kezünket, hogy megcsókolja az enyémet.

– Oké – mondom neki.

– Oké? Csak így, oké? – Meglepi a válaszom.

– Édesem, együtt élünk. Egy éve egy éjszakát sem töltöttünk külön – rámosolygok, miközben ő lenéz rám. – Szeretnék ugyanazon környéken maradni a gyerekek és az iskola miatt, de igen, csak így.

Rám mosolyog, és felcsillan a szeme. – Ez könnyű volt.

Fél térdre ereszkedik előttem. A kezem, amit nem fog, megmozdul, hogy eltakarja a számat, és a benne lévő táska a padlóra esik. – Az a nap, amikor összefutottunk, megváltoztatta az életemet. Bejöttél az irodába azzal a pimaszsággal, és majdnem megöltél. Kétszer is. – Felnevet, a tekintete nem engedi el az enyémet, én pedig elmosolyodom az emléken.

– Ó, kérlek, honnan tudhattam volna, hogy allergiás vagy a viszketőporra? – forgatom rá a szemem. – Láttam a képeket. Nem volt olyan rossz.

Ő csak bámul rám, nyilvánvalóan nem ért egyet. – Mondanom sem kell, hogy beléd szerettem. Beleszerettem Gabe-be és Rachelbe, sőt még Kaleigh-be is – folytatja. – Azt akarom, hogy örökké együtt legyünk. Azt akarom, hogy minden reggel arra ébredjek, hogy a gyűrűmet látom az ujjadon. Szeretnék kimenni és fogni a kezed, hogy mindenki tudja, hogy az enyém vagy. – Megrázza a fejét. – Tudom, hogy bután hangzik, de a gyűrűm az ujjadon, hogy a világ tudja, hogy az enyém vagy, ez fontos nekem.

A könnycsepp, amit visszapislogtam, most utat tör magának az arcomon. – Azt akarod, hogy a tiéd legyek? – kérdezem tőle, miközben ő igennel bólint. – Jó, mert én is azt akarom, hogy az enyém legyél. Minden reggel látni akarom a gyűrűmet az ujjadon. Látni akarom, ahogy a gyűrűm csillog a napon, amikor kávét iszol a munkahelyeden. Látni akarom a gyűrűmet az ujjadon, amikor hokimeccsre megyünk, és a többi anyuka mind rád csorgatja a nyálát. – Rámosolygok. – Szóval, azt hiszem, ez egy igen lenne. Igen, a tiéd leszek. A feleséged leszek. Örökké a tiéd leszek – mondom neki, és egy másodperc múlva már fel is áll, és megpörget a karjaiban. Hangosan felnevetek, miközben átkarolom a nyakát, a fejemet az övének támasztom. Megáll, letesz, és elővesz a zsebéből egy kék gyűrűsdobozt. Amikor kinyitja a dobozt, a kerek gyémánt szoliter csillog a gyertyafényben. Megragadja a bal kezemet, és az ujjamra csúsztatja a gyűrűt. Tökéletesen illik rá.

– Igent mondott! – kiáltja, én pedig elnevetem magam, mielőtt, látszólag a semmiből, Gabe és Rachel odarohan hozzánk, őket követi anyám és apám. Noah, Kaleigh, Barbara és az összes közeli barátunk és családtagunk követi őket.

Hallom, ahogy gratulációkat kiabálnak, miközben egy pincér pezsgős poharakkal érkezik. Austin visszajön hozzám, mellette Gabe, Rachel pedig a kezét fogja, és pohárköszöntőre emeli a poharát. – Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek. Szeretnék tósztot mondani a jövendőbelimre, valamint Gabe-re és Rachelre, amiért engedélyt adtak nekem. Egészségünkre!

– A főnök megkísértésére – mondom, miközben mosolyogva emelem a poharam a férfira, aki a főnökömként kezdte, és végül álmaim férfija lett. Lehajol, és megcsókolja az ajkamat, ezzel megpecsételve az üzletet.

És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

 

 

VÉGE