15.-16. Fejezet

 

 

 

Tizenötödik fejezet

 

LAUREN

Fordította: Calliope

 

Gépelembe a jegyzeteket a holnapi megbeszélésre, amikor kulcsok esnek az asztalomra nagy csörgéssel.

– Soha a büdös életben. – Felnézek rá egy mosollyal az arcomon, ami azonnal lelohad, ahogy meglátom a piros rúzsfoltot az inge gallérján.

– Jobb, ha nem szexeltél az autómban– csattanok rá, felkelve a székemből. – Az egész autóm kitakarítod– mozgatom előtte az ujjam, és remélem, hogy nem látja, hogy milyen gyorsan ver a szívem. Már a puszta gondolattól is ég a gyomrom, hogy szexelt az autómban.

Úgy néz rám, mintha két fejet növesztettem volna, a szemöldökét zavarodottan összevonja. – Komolyan, te soha nem szexelsz éjszaka? – kérdezem tőle. – A normális emberek ezt csinálják.

– Azt sem tudom, hogy mi a faszról beszélt most. – Kezeit a csípőjére teszi.

– Ribancfolt van a gallérodon – mutatok a rúzsfoltra.

– Ó, az. – Megérinti a pontos helyet, mielőtt rám vigyorog.

– Azt hittem találkozón voltál. Vagy manapság már a csajozást is találkozóknak hívják? – kérdezem rá bámulva.

– Szép idők.

– Nem ismernéd fel a szép időt, még ha fejbe vágna sem.

Forgatom a szemem, és gúnyolódom rajta, ahogy a kezeimet összefonom a mellkasomon. – Oké, bármit is mondasz. – Elnézek mellette, és látom, hogy a veszekedésünk egy kisebb tömeget vonzott. A sarok mögül kukucskál Carmen, Stevennel és Barbarával, aki ott áll, és figyel minket az orra hegyén lévő szemüvegén keresztül. – Szexeltél az irodádban, és most az én autómban. Jézus. Nem tudod kontrollálni magad? – Felkapom a kulcsokat az asztalomról, miközben lehajolok, hogy felvegyem a táskámat.

– Mindig ilyen feszült vagy? – A testem mozdulatlanná válik, ahogy folytatja. – Talán, ha kicsit lazább lennél, még mindig házas lennél.

Abban a percben, amikor elhagyták a szavak a száját, egy zihálást hallottam Barbarától, de nem ez volt, ami megfogott. Ami megfogott, az a tény, hogy igaza van. Talán, ha nem lettem volna ilyen feszült, még mindig házas lennék. Talán, ha éltem volna egy kicsit, Jake nem csalt volna meg. Nem tudom, hogy mi fájt jobban, a tény, hogy megkérdőjelezem magam, vagy hogy ő ezeket gondolja rólam. Csak annyit tudok, hogy fáj a szívem.

Leteszem a táskám az asztalra, miközben összeszedem a dolgaimat. Nem veszek fel vele szemkontaktust, vagy veszek róla tudomást semmilyen módon.

A kávés bögrém, a Post-it jegyzeteim, a kép a gyerekeimről a számítógépem mellé teszem, és mind belelököm a táskámba, túltöltve azt.

Felkapom a kulcsaim az asztalról, és elsétálok tőle, egyszer sem tekintve rá. Egyszer sem adom meg neki az elégtételt, hogy lássa, megbántott. A világ összes csínytevésével sem tudott volna így megbántani, mint amiket az előbb mondott.

– Lauren – mondja finoman, pont amikor a sarkon fordulnék be. – Én nem...

Megfordulok, a fájdalom most dühvel vegyül. – Te mit nem, Austin? Nem akartál arra célozni, hogy feszült vagyok, és ez az oka annak, hogy a férjemnek volt egy afférja, és elhagyott engem? Nos, szép munka, Austin, ezt eltaláltad – sziszegek rá, próbálom elkerülni, hogy a hangom megtörjön.

– Lauren, nem úgy értettem... – Utolér, és kinyúl egyik karjával, hogy megérintsen.

– Nem, nem, rendben van. És igazad van, pont ez történt.

Oldalra lépek, és a kezemet használom, hogy meggátoljam abban, hogy hozzám érjen. Hallom, hogy a lift csilingel, és megfordulok, hogy átsiessek a sarkon, és becsússzak a nyitott ajtón, pont, mielőtt becsukódna.

Az utolsó dolog, amit látok, mielőtt a liftajtó becsukódik, hogy Austin gyorsan befordul a sarkon, és száguld az ajtó felé. De késő; az arcába csukódik, pont mielőtt hallom, amin szerintem a keze a záródó ajtónak csapódik.

Az előcsarnok gombját nyomkodom többször is, nevetségesen azt remélve, hogy ezzel gyorsíthatom a liftet, mint amilyen gyors. Tudom, hogy nem fog működni, tudom, mindenki tudja, de akkor is tovább nyomkodom a gombot.

Az ajtó kinyílik az előtérben, és hálás vagyok, hogy üres. Az autóm felé rohanok, és nem nézek vissza. Austin pontosan ott parkolt le, ahol hagytam ma reggel. Hála Istennek az apró szívességekért.

Kinyitom az ajtót, mindent beszórok, ahogy sietek, hogy beszálljak a kocsiba, elinduljak, és eltűnjek innen a pokolba, mielőtt az első könnycseppnek megengedem, hogy leessen. Mert le fog. Csak idő kérdése.

A szemeim megteltek könnyel, elhomályosítva a látásom. Ahogy elindítom az autót és kimegyek a parkolóból, előkeresem Penelope számát a telefonomban.

Ha bluetooth-on van a telefonom, szerencsére felülírja a zenét.

– Szia! – veszi fel vidáman.

– Szia! – Mérgesen letörlöm a könnyem, ami a szempilláimon át az arcomra hullott. – Nem megyek vissza. Sajnálom. Tényleg megpróbáltam kitartani. Utálom, hogy ebbe a helyzetbe hozlak, de én... én csak nem mehetek vissza– fejezem be, ahogy a hangom elcsuklik.

– Hé, ne már – suttogja, a hangja lágy. – Kurvára nem érdekel a munka. Jól vagy? – Nemlegesen megrázom a fejem, miközben még több könnycsepp szabadul el.

– Leteszlek most. Szerzek pár üveg bort,és megyek hozzád. Ez egy olyan eset, amikor Alanis Morissette kell? – kérdezi, mert mindenki tudja, hogy Alanis Morissette a megbántott, megsértett nő himnusza, nem számít hány évesek.

– Már bent van a CD a lejátszóban otthon– szipogom.

Sípol a telefonom, és látom, hogy Austin hív a másik vonalon. Gyorsan elutasítom a rohadékot.

– Rendben, felhívom Barbarát, és elmondom neki, hogy nem fogsz visszamenni– biztosít. – Egy óra múlva találkozunk.

– Szerintem valószínűleg tudja. Volt egy jelenet. – Nem vagyok benne biztos, hogy mennyire volt jelenet, de nekem úgy tűnt, hogy az összes munkatársam ott volt, hogy tanúja legyen a megaláztatásomnak.

– Ó, basszus. Ne aggódj szívem, gondoskodom róla. – És épp időben tette le, mert a kibaszott „Legyen hó” kórusban csendül fel az autómban hangosan és tisztán.

Rekord idő alatt érek haza, kimászom az autómból, és hálát adok, hogy a gyerekek ma Jake-nél maradnak. Minden második héten hétköznapi ottalvást kap, és ma van az az este.

Kinyitom az ajtót, beengedem magam, mindent az ajtónál ledobok. Egyenesen a konyhába sétálok, kinyitom a hűtőt, és megragadom a nyitott üveg bort az ajtóból.

Kiszedem a dugót az üvegből, és nem vesződve a pohárral, az üveget a számhoz emelem, hogy annyi bort iszom, ami a kikezdett idegeimet elkezdi megnyugtatni. Valamennyire.

Éppen a második nagy kortynál tartok, amikor a hátsó ajtó kinyílik, és Kaleigh sétál be. Rám néz, és ledobja a jógamatracát.

– Mi történt? – siet hozzám.

Lenyelem a második kortyot, mielőtt válaszolok neki. – Feszült vagyok, úgy tűnik. – Szabadon engedem a sértett érzéseimet és a könnyeimet, amelyek felemésztenek. – Austin szerint ezért hagyott el a férjem – nyüszítem, mielőtt az üveget a számhoz viszem, és kiürítem az üveget egy hosszú húzásra.

– Miről beszélsz? Magyarázatot kérek. – A borhűtőhöz megy a nappaliban, és visszajön egy újabb üveggel. A dugóhúzót keresi, csapkodva a fiókokat, hogy gyorsan megtalálja.

Lehúzom a blézeremet, amit ma viseltem, és felmászok a székre, amíg kiönt két pohár bort. Egyet nekem ad, köszöntőre tartja a kezét. – A seggfejekre, és a nőkre, akik úgy gondolják, hogy a főnyereménnyel kefélnek.

Egyetértően bólintok, és kiürítem a poharam. Nem hiszem, hogy megálltam levegőt venni.

A telefonom cseng a bejárati ajtó mellől. Nem is mozdulok, hogy felvegyem, de Kaleigh igen. – Austin az. Feltételezem ez – mutat az üveg borra – vele kapcsolatos?

Nem válaszolok szóban; ehelyett csak gyorsan bólintok. Elutasít gombra nyom, és látom, hogy a kijelzőn pötyög. – Ne fáradj– mondom neki. – Már kiléptem.

Kipattannak a szemei. – Mit tett?

– Nos, kölcsön vette az autómat, valószínűleg szexelt benne, és amikor felhívtam erre a figyelmét, feszültnek nevezett engem. Engem. ENGEM, EEENGEEEM! – sikoltom, miközben közelebb húzom magamhoz az üveg bort.

– Alanist kell lejátszanunk. – Elkezdek kiönteni magamnak egy újabb pohár bort.

– Bassza meg, el kell rejtenem az éles késeket– motyogja, ahogy a nappaliba megy, és csatlakoztatja a telefonomat.

Az ujjai mozognak a képernyőn, és egy pillanat alatt Alanis mérges, reszelős, ismerős hangja ad nekünk együttérzést.

– Aztán azt mondta, hogy feszült vagyok, ami egyáltalán nem igaz. Emlékszel, amikor orálisan kielégítettem Jake-et a kocsifelhajtón? – kérdezem tőle.

– Igen, nagyon büszke voltam rád. – Megkerüli a pultot, hogy leülhessen egy másik székre, és meghallgassa a történetem többi részét is.

– Nos, azután azt mondta, hogy talán ha kicsit lazább lettem volna, még mindig házas lennék. – Ránézek, engedem, hogy a fájdalom, amit érzek, megmutatkozzon ebben pillanatban. – Beismerem, talán igaza van, de ez nem a teljes ok. Azért, mert a mocskos kurva a nem löttyedt melleit lóbálta a férjem arcába, és ő úgy döntött, hogy megkóstolja, amit kínál. – Felnézek rá könnyekkel telt szemekkel. – Igaz, Kay? Mármint nem gondolod, hogy Austinnak igaza van ugye?

– Ki-bebaszottul nem – mondja vehemensen. – Nincs semmi kibaszott mentség arra, hogy egy házas ember megcsalja a feleségét. Semmi. Akkor sem, ha Gisele Kibaszott Büdchen jön, és ráül a farkára, miközben istenverte angyal szárnyakat visel.

– Teljesen egyetértek – motyogom magamnak, miközben felkelek, és megpróbálok elsétálni, de a forgó fejem megállít, mielőtt egy lépést is tudnék tenni. Kinyúlok, hogy stabilizáljam bizonytalan énem egy kézzel a pulton. – Kell pizza – mondom Kaleigh-nek ahogy elengedem a pultot, mentálisan összeszorítva ujjaimat, hogy ne essek el.

Amikor a forgás abbamarad, felmegyek a lépcsőn, és leveszem a szűk szoknyámat, amikor a hálószobámba érek, és arccal az ágyba esek. – Olyan seggfej. Igaz, Kay? – A hangom kicsit tompítva hallatszik, mivel arccal lefele vagyok az ágyban.

– Elhoztam a Post-it jegyzeteimet. Haha, ezt kapd ki. – Oldalra fordítom a fejem, el tőle. – Szerintem, nagyon megkedveltem – vallom be csendesen, miközben Kaleigh feljön az ágyra mellém. – Jobban is tudhattam volna, nem? Nincs boldogság nekem. – A szemeim egyre jobban elnehezednek, ahogy pislogok. – Szükségem van egy kis pihenésre – suttogom, mielőtt álomba merülök.

 

 

Tizenhatodik fejezet

 

AUSTIN

Fordította: Calliope

 

– Talán, ha egy kicsit lazább lettél volna, még mindig házas lennél.

Ahogy a szavak elhagyják a számat, azt kívánom, bárcsak visszavonhatnám őket. Az arcát sem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, megbántottam. A teste megfeszült, és egy pillanatra azt hittem, hogy nekem esik. A pokolba, most azt kívánom, bárcsak ezt tette volna, mert ahelyett, hogy leszidott volna, milliószor rosszabbat kaptam. Legnagyobb erőfeszítései ellenére sem tudta elrejteni előlem sebzett tekintetét, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. Azonnal a karjaimban akartam őt tartani.

El akartam mondani neki, hogy tényleg egy seggfej voltam. De ehelyett, csak álltam ott, néztem, ahogy mindenét összepakolja, még a kibaszott Post-it cetliket is.

Amikor rájöttem, hogy mit csinál, megpróbáltam kinyúlni érte, de csak kitért előlem, és elzárkózott a kezeim elől, mintha védené magát – tőlem –, mielőtt megfordult volna, és gyakorlatilag elfutott. És én kibaszottul hagytam neki.

Mintha ez nem lett volna még elég rossz, természetesen Carmen, Steven és – még rosszabb – Barbara mind nézték és hallották az egészet. Carmen és Steven nem voltak hajlandóak rám nézni, és gyorsan eltűntek, mialatt Barbara csak állt ott, rázta a fejét rám csalódottságában. – Ez sokkal többe fog neked kerülni, Austin, mint azt gondolod. – Ezt a kis bölcsességet hagyva nekem, körbesétált engem, és visszament az irodájába.

– Bassza meg, mintha nem tudnám – motyogom az orrom alatt, ahogy bemegyek az irodámba, felkapom a telefonomat, és megpróbálom hívni Laurent.

Nem meglepő, valószínűleg elutasította a hívásomat, mert két csengés után hangpostára megy. – Faszfej.

Azonnal megpróbálom újra hívni, és ahogy várható volt, egyből hangpostára megy. – Lauren, kérlek, hívj vissza. Szeretnék bocsánatot kérni. Túllőttem a célon – mondom, mielőtt egy kéréssel befejezem. – Kérlek Lauren, csak hívj vissza.

Befejezem a hívást, és eldöntöm, hogy írok neki.

 

Hívj vissza, kérlek!

 

Az asztalomnál ülök, nézem a telefonom, hogy a három villogó pontocska megjelenik-e, de nem.

Semmi sem történik. Az üzenet még csak nincs is olvasottként jelölve. Nem tudom, milyen hosszú ideig bámulom a telefonom, arra várva, hogy hívjon, vagy válaszoljon, de a következő, amit tudok, hogy Noah táncol be. – Hé, haver, kiölte meg a kutyádat? – A székembe dobja magát, az asztalom előtt.

– Elbasztam – vallom be, miközben lenézek a telefonomra.

– Semmi újdonság nincs ebben. Mi történt most?

– Talán azt mondtam Laurennek, hogy ha nem lett volna olyan feszült, és kicsit ellazult volna, talán a férje nem hagyta volna el és m,ég mindig házas lenne. – Még be sem fejezem a mondatot, már veszi elő a telefonját. – Mi a faszt csinálsz?

– Biztosítom, hogy szabad legyen a beosztásom a temetéseden – mondja, amivel kiérdemel egy dühös pillantást tőlem.

– Baszd meg seggfej. – Ez az egyetlen, amit most mondani tudok.

– Gyerünk, szerezzük vissza az autómat, utána megállok nála. Nem lesz más választása, mint ajtót nyisson, ugye? – kérdezem tőle, ahogy kisétálunk a lifthez.

Látom, hogy Barbara jön ki az irodájából, és felém tart. Az ajkait szoros vonalban szorítja össze. Közbevágok bármit is akarna mondani úgy, hogy feltartom a kezem, és kijelentem: – Ne most, Barbara. – Megnyomom a lift gombját.

– Szerintem a golyóim visszakúsztak a testembe, pedig azt a nézést még csak nem is nekem szánták – motyogja Noah mellettem, ahogy nézzük, hogy Barbara megfordul és elviharzik. – Ha a helyedben lennék, nem innék vagy ennék meg semmit, amit bárki más, különösen, ha valamelyik nőnemű alkalmazott ajánlana neked– tanácsolja nekem, ahogy követ befelé a liftbe.

Elmegyünk a lefoglalt autók telepére, ahol kitöltöm a nyomtatványokat, és bemutatom minden papíromat, hogy visszakapjam az autómat. Kb. negyvenöt percet vesz igénybe, és egész idő alatt, amíg ott vagyunk, a telefonom a kezemben van. Most már talán tizenötször próbáltam hívni Laurent, és minden alkalommal a hívás egyből hangpostára ment.

Mikor végre megszerzem az autómat, Lauren felé veszem az irányt, és leparkolom az autómat a járdaszegélynél. Veszek egy mély levegőt, de az ajtómathirtelen kinyitják. Felnézek és meglátom Noah-t.

– Mint barátod, megpróbállak lebeszélni erről. – Megrázom a fejem, elutasítva őt. Kiszállok az autómból, és a bejárati ajtajához megyek. – Ez egy nagyon, nagyon rossz ötlet. Nők, akik bosszúsak, ördögi dolgokat tudnak tenni. Mármint, nem is volt rád ilyen mérges, amikor a golyóidat majdnem felrobbantotta.

– Látnom kell őt– mondom, és kopogok az ajtón.

Amikor hallom, hogy nyílik a zár, a szívem szó szerint kihagy egy ütemet, és egy mosoly kezd szétterülni az arcomon. Gyorsan homlokráncolásba megy át, amikor látom, hogy Kaleigh az, aki ajtót nyit – egy machétának tűnő késsel a kezében. Rendben, talán nem egy igazi machétával, de pokolian biztos, hogy egy késsel, ami úgy néz ki, hogy könnyen kicsontoz egy csirkét, és valószínűleg leszedi egy ember kezét – remélhetőleg nem az enyémet. Kijön, bezárja az ajtót maga után, miközben Alanis Morisette hangja szól a háttérben.

– Van bőr a képeden, hogy ideállítasz– köpi nekem.

– Lauren itthon van? – Idiótának hangzom. Egyértelmű, hogy otthon van, itt van az autója.

– Itthon van– erősíti meg, ahogy meginog egy kicsit. Kicsit közelebbről is megnézem, és meg lehet mondani, hogy teljesen elázott.

– Hé, helló, kicsi lány. – Noah egy karjával átöleli a vállait, hogy távol tartsa a kést a farkától.

– Beszélnem kell vele– mondom.

– Nem fog megtörténni. Sem most, sem soha– folytatja. – Elbasztad, nagyon. – A kést most rám szegezi, és a hangja emelkedik. – Nagyon, de nagyon.

– Bébi, le tudjuk tenni a kést? – kéri Noah egy mosollyal, és ő visszamosolyog rá, miközben szemérmesen kuncog.

– Kérlek, tudnék csak két percet beszélni Laurennel? Utána elmegyek, ígérem.– Gyakorlatilag könyörgök.

– Nem – válaszolja, majd megfordul, megragadja az ajtókilincset, és a válla felett szól vissza hozzánk. – Ha nem mész el két percen belül, hívom a rendőrséget, és azt mondom nekik, hogy zaklatsz engem. – Röhögök ezen, és ő csak bámul rám. – És megmutatom nekik az ízléstelen farok képet, amit nekem küldtél.

Megfordulok, hogy Noah-ra nézzek, aki azt mondja: – Talán megmutattam őket neki, és ő lehet, hogy továbbított magának belőle párat.

– Meg tudnád mondani neki, hogy itt voltam, és kértem, hogy hívjon? Kérlek,Kaleigh? – könyörgök, ahogy az arcomba csapja az ajtót, és hangosan be is zárja.

Lógatom a fejem, miközben Noah háton vereget. – Hívni fog – biztosít. – Vagy küld valakit, hogy öljön meg. Mármint ő mondta azt, hogy pokol lesz.

Lerázom magamról a kezét, és visszasétálok az autómhoz, azt kívánva, bárcsak újra kezdhetném ezt a napot, vagy legalább abba a percbe visszamehetnék, amikor besétáltam az irodámba a találkozóm után.

Noah beszáll az autójába, és hazamegy, amíg én a saját lakásomba megyek. Egyenesen a hálószobámba, és az ágyra vetem magam. Végighúzom a kezemet az arcomon, amíg az agyam végigmegy a napomon. Bassza meg! Annyira zűrzavaros ez az egész.

Felkelek, leveszem a zakómat, és a sarokban lévő székre dobom, kihúzom az ingem és kigombolom. Lerázom magamról, és látom a piros rúzsfoltot a nyakán. Ugyanazt az átkozott rúzsfoltot, ami ezt az egész kibaszott rémálmot kezdte. Feltekerem az inget, és egyenesen a kibaszott kukába dobom.

A következő nap a megszokottnál korábban érkezem munkába. Idegesen várom, hogy az óra nyolcra érjen, és láthassam abban a percben, hogy megérkezik.

Amikor nyolc óra tíz van, a kezeim kezdenek izzadni, és az ingem kezd egyre szorosabbnak érződni a nyakam körül, szóval kigombolom a nyakán. Egy email jelzés érkezik a gépemre, és odafordulok, hogy láthassam, amikor meglátom, hogy Carmen leül Lauren asztalához.

Felkelek, és odamegyek hozzá, hogy megkérdezzem: – Mit csinálsz?

Rám mosolyog: – Én vagyok az új személyi asszisztens. Nem izgalmas?

Egy szót sem szólok hozzá. Ehelyett Barbara irodájába viharzok. Az ajtó nyitva, szóval csak besétálok. – Mi a faszt csinál Carmen?

– Ő az új személyi asszisztensed. Nem csak, hogy Lauren kilépett, de Penelope szintén megszüntette velünk a szerződését, megbízható ügynökség nélkül hagyva, így tettem az egyetlen dolgot, amit tehettem ezekkel a feltételekkel. – Leveszi a szemüvegét, és hátradől a székében, összerakja a kezeit maga előtt úgy, hogy a mutatóujjai az ajkát érintik. Csalódottság sugárzik belőle. – Olyan nagyon elbasztad ezt, Austin. Abban sem vagyok biztos, hogy tudod egyáltalán, milyen sokat vesztettél.

– Tudom. Tudom. Hívtam, hogy bocsánatot kérjek, de nem vette fel egyszer sem. Még a házához is elmentem, de a testvére nyitott ajtót, és nem engedte, hogy lássam – mesélem neki, remélve, hogy enyhítem az ütést, amit be akar vinni nekem.

Egyenesen felül a székében, keményen néz a szemembe és elkezd beszélni hozzám egy gyengéd, de mérges, szilárd és tömör hangon, amit akkor használt rajtam, amikor nagyon elrontottam valamit gyerekként. – Azt mondtad annak a gyönyörű, eleven fiatal nőnek, hogy nem kívánatos és ezért hagyta el a férje. És vagy olyan vakmerő, hogy azt hidd, ha azt mondod, sajnálod, akkor ő meg fog bocsátani neked? Biztos a fejedre ejtettelek, amikor fiatalabb voltál. – Megrázza a fejét.

– Austin, biztos tudod, hogy voltak érzelmei feléd, ahogy neked is felé. Ez pokolian nyilvánvaló volt mindannyiunk számára, és alaposan kiélveztük azt a táncot, amit egymás körül jártatok. Pokolba, épp készek voltunk egy fogadást indítani, hogy mikor szeditek össze magatokat, és jöttök össze végre. Amit te nem értesz, az az, hogy rengeteg bátorságot, bizalmat, és hitet igényelt az ő részéről, hogy megtegye ezt a lépést. Az utolsó férfi, aki felé érzelmei voltak, megsebezte, Austin. És a következő férfi, akivel kapcsolatban úgy gondolta, hogy megnyílhat, éppen megsebezte, ugyanúgy. A férfiak csodálkoznak, hogy a nők miért változnak tomboló ribancokká? Gondolkodj el azon, hogy ő min ment keresztül a férfiaktól, akikkel ő törődött, és megvan a válasz. – Vár egy pillanatot, hogy ez leülepedjen, mielőtt folytatja.

– Kellett neked egy asszisztens, és megtettem a tőlem telhető legtöbbet. Carmen elérhető volt, és még a tegnapi jelenet után is hajlandó volt. Meg kell értened, Austin, hogy Lauren soha többé nem fog visszajönni, és nagyon valószínűtlen, hogy valaha is esélyt fogsz arra kapni, hogy bocsánatot kérj tőle– fejezi be, mintha nem belezett volna ki ezzel a beszéddel. Bassza meg, mit tettem?

Olyan mérges vagyok magamra, hogy nem tudom lágyítani a nézésem, ahogy mondom: – Nem te mondod azt, hogy soha ne mondd, hogy soha?

– Azt is megtanítottam neked, hogyan légy érzékeny és kedves szívű. Mi történt azzal? – húzza fel az egyik szemöldökét.

Megfordulok, és gyakorlatilag kiviharzom az irodájából, szemtől szembe találva magam Johnnal. – Hé, haver. Egy kicsit feszültnek tűnsz ma – jegyzi meg, ahogy a kezét a zsebébe teszi.

– Kapd be!– Elsétálok tőle, remélve, hogy nem követ engem, de hallom a légzését mellettem, és tudom, hogy nem vagyok ilyen szerencsés.

– Tényleg mindenki előtt szóltál be neki? – Hátranézek rá, amikor befejezi a kérdést.

– Nem csináltam senki előtt. Csak ott voltak – mondom, ahogy visszasétálok az irodámba. – Csukd be az ajtót!

– Ó, most szeretnél magánéletet? – kérdezi, nevetve. – Viccet félretéve, hallottam, hogy durva volt. Szerencsés vagy, hogy senki nem vette fel. Ez a szar vírusként tud terjedni, és a következő, amit észreveszel, hogy mindenhol ott vagy az interneten, mint a Világ Legrosszabb Főnöke.

Megtűröm, amíg kisétál és elkezdhetem a napomat. Az emailjeim teljesen elbaszottul érkeznek. Semmi nincs a naptáramban. A találkozóim sincsenek beléptetve. Azt sem tudom, hova megyek. Felkapom a telefonom, és felhívom Carment.

– Szijjja– üdvözöl. És tényleg, ez egyáltalán egy szó?

– Elküldted nekem az emailjeim, amik ma beérkeztek? Beraktad a találkozóimat, amik lesznek jövő héten a naptáramba? – A számítógépem képernyőjére nézek.

– Nem, azt hittem te fogod megcsinálni – válaszolja.

– Nem, nem csinálom meg. Te csinálod– ugatom, és leteszem. Ennél csak rosszabb lesz. A jegyzeteknek, amiket csinál, nincs is értelme. Keveri a projekteket, és rossz helyre írja a dolgokat. Még a kávérendelésemet sem csinálja meg rendesen.

A következő két napban üzenek Laurennek, könyörgök neki, hogy hívjon. Még a házához is elmegyek párszor, és megpróbálom elkapni őt vagy a gyerekeket kint, de semmi.

Végül, péntek éjjel van. Lezárom a számítógépem, és üzenek Barbarának.

 

Elmegyek Laurenhez. Duplázd meg a bérét. Ígérem, hogy nem is szólok hozzá. Mindent megoldhatunk emailen keresztül. Tegyél meg bármit, amit kell, csak szerezd vissza.

 

A válasza azonnal jön. Egy kép, amin Lauren a kanapén ül és nevet. Nincs egy csepp smink sem rajta. Egy fekete jóganadrágot visel és egy szoros kombinépántos topot, és egy pohár bort tart a kezében. A haja a feje tetejére van tornyozva. Csak üzletiesen öltözve láttam, és mindig dögösen láttam, de kényelmesen és erőfeszítés nélkül csinosan néz ki most. De nem ez az, amire a figyelmem irányul. Nem, hanem Barbarára, aki Lauren mellett ül, egy pohár bor az ő kezében is, és mind a ketten nevetnek.

Egy szóban válaszolok neki.

 

Áruló.

 

Küldök egy üzenetet Noah-nak.

 

Holnap éjjel. Te, én, pia, nők, kellemes időtöltés.

 

Azonnal válaszol.

 

Ez olyan lesz, mint a Pokol.

 

Baszd meg! Mindenhol és mindenkin ott hagyta a nyomát az életemben.