21.-22. Fejezet

 

Huszonegyedik fejezet

 

LAUREN

Fordította: Niky

 

A fény beáramlik a szobámba, és pont az arcomba világít, mint egy zseblámpa fénysugara. Felnyögök, és megpróbálok valamit megragadni, hogy eltakarjam a fényt. A takaróért nyúlok, próbálom felhúzni, hogy árnyékolja az arcomat, de nem mozdul.

Lágy pillangópuszikat érzek a vállamon, és mosolyogni kezdek. Austin. A legjobb. Kibaszott. Éjszaka. Az. Életem. Során. Nos, a gyerekeim születésén kívül. Oké, életem legjobb szexe.

Nem reagálok a csókokra. Az ujjai a mellbimbómmal játszanak,morzsolgatja, felébresztve a testemet, hogy fájjon érte. – Tudom, hogy ébren vagy – mondja két csók között.

– Ennivalóra van szükségem – válaszolom. – Nincs szex, amíg nem eszünk. – Jobban belebújok az ölelésébe. Kemény farka a fenekemhez nyomódik.

Az első alkalom után szundítottunk egyet, a második menetre a szájával a lábam között ébresztett fel, mielőtt felhúztam volna és meglovagoltam, mint egy rodeókirálynő. Azt hiszem, sokkoltam a seggét, amikor hirtelen lecsúsztam róla a lovaglás közepén, és újra felültem rá fordított tehenészlány stílusban. Nem lepődtem meg, amikor Austin elfenekelte a seggemet. Nem, inkább az lepett meg, hogy mennyire tetszett. Háttal a fejtámlának előre nézek, nézem magunkat a tükörben a komódom fölött, olyan volt, mintha a saját személyespornófilmem. Életem egyik legizgatóbb pillanata volt.

Mindig úgy gondoltam, hogy Jake-nek és nekem izgalmas és aktív szexuális életünk volt, de egy Austinnal töltött éjszaka elgondolkodtatott, hogy talán nem is volt olyan kalandos, mint gondoltam.

Az együtt töltött évek és az érzések ellenére, még sosem engedtem el magam szex közben azelőtt. De a válásom után tudtam, hogy legközelebb, amikor egy férfit hozok az ágyamba, azt fogom kérni és elfogadni, amit akarok. Ez nem olyasmi volt, amit Jake-kel csináltam; őt követtem, és elvettem, amit adott. Ez nem volt rossz, de azt hiszem, mélyen legbelül tudtam, hogy valami hiányzikbelőle számomra.

– Kaja –, ismétlem, amikor a keze végigsimít a hasamon lefelé és markába fog. Nem veszek tudomást a kezéről, és kinyújtóztatom a testem. Olyan helyeken fájnak az izmaim, amelyekről nem is tudtam, hogy fájhatnak a szex miatt.

– Oké, megyek, és elkezdem a kávét. – Még mindig próbál játszani velem. Kicsúszom az ágyból, és elindulok a szobámba lévő fürdőszobába. – Jól fogok szórakozni azzal a seggel később – hallom, ahogy ezt mondja, mielőtt becsukom az ajtót.

Miután használtam a fürdőszobát, belenézek a tükörbe. A sminkem félig még mindig rajtam van; a szempillaspirál nem olyan rossz, bár egy kicsit elkenődött. Rászánom az időt, hogy eltávolítsam, és megmosom az arcomat. A hajamat magasan a fejemre kötve egy kusza kontyba fogom, és megmosom a fogamat. Amint kilépek, azonnal megérzem a kávé illatát.

Felkapom a tegnap este viselt ingét, és felveszem. Hatalmas rajtam, de a felső három gombot nyitva hagyom, és begomboloma többit, így bőven hagyok neki helyet, hogy belenyúlhasson, ha akar. Lemegyek a lépcsőn, és bemegyek a konyhába.

Ott van, begombolt farmerben, a pultnak támaszkodik, a lábát keresztbe teszi maga előtt, ésegy csésze kávét iszik.

A haja kócos a szex és az alvás miatt, és borostás a jóképű arca. Egyenesen odamegyek a kávéfőzőhöz, és felnyúlok egy csészéért, de látom, hogy már készített nekem. – Nem mérgeztem meg – mondja, a bögre eltakarja a vigyorát, de a szemében lévő mosolyt nem.

Mielőtt válaszolhatnék, hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Meglepett pillantást vet rám. – Valószínűleg Kaleigh az – vonom meg a vállam,és látom, hogy az arca kezd megnyugodni. – Vagy a szüleim – teszem hozzá, a kávésbögrémbe kuncogok, amikor pánikba esve néz körbe.

Kaleigh bejön a konyhába férfiruhába öltözve, ing és bokszer, a táskája a karján lóg, másik kezében a cipőjét tartja.

– Nézd, mit vonszolt be a ribanc – mondom Austin mellé támaszkodva.

– Vicces, vicces, ha-ha. Gondolom, a pókhálókat márkitakarították?– vág vissza.

– Ó, ott biztosan nincsenek pókhálók – mormogja Austin egy kis vigyorral, miközben egyik karját átveti vállamon. – Az nem Noah inge?– kérdezi.

– Remélem, megmondtad neki, hogy elmész, Kaleigh– ránézekAustinra. – Nem éppen arról híres, hogy másnap reggel marad. Ő, öhm, szeret elmenni, mielőtt mégkínos lenne – magyarázom, miközben kortyolok egyet a kávémból.

– Ki fog borulni a bili – állapítja meg Austin.

– Az én mandulatejemet használtad?– kérdezi Kaleigh, és miközbenAustin tovább issza a kávéját megrázza a fejét. – Oh.Akkor az anyatejet használtad?– Austin kiköpi a kávéjáta szájából a pultra.

– Micsoda?– kérdezi, miközben a csészéjébe, majd rám néz.

– Csak szórakozik veled. – Nevetek. – Te fogod feltakarítani ezt a mocskot.– A pultra mutatok, amelyen most a kávéja szétfröccsent.

– Nem szórakozom vele. Rendeltem fagyasztott anyatejet a héten, és kicseréltem. – Kaleigh rám néz, belenézek a kávéscsészémbe. – Te vajat tettél a krumplimba, emlékszel?

– Hagytad, hogy megigyam valakinek az anyatejét? – Kiöntöma kávét a lefolyóba a maradék tejjel együtt. – Ez beteges, Kal.

– Honnan a faszból rendelsz egyáltalán anyatejet? – Austin a mosogató alatt tisztítószerek után kutat. – Hepatitis elleni oltást kell kapnunk, vagy ilyesmi? – kérdezi, miközben egy tisztítószeres flakonnal a kezében kiegyenesedik.

– A neten rendeltem – vonja meg a vállát. – Kicseréltem tegnap reggel, miután a gyerekek elmentek. – Közömbösena körmeit tanulmányozza, miközben Austin és én kezdünk kiborulni.

– Mi van, ha a nőnek valami betegsége van? Jézusom! Lehet, hogy elkaphatjuk? – Austin felém fordul. – Kicsit furcsán érzem magam. – Megfogja a hasát, mire megforgatom a szemem.

– Nyugalom, egy jó hírű honlapról volt, amely olyan anyáknak készült, akiknek nincs elég tejük– biztosít minket, mielőtt valaki dörömbölni kezd a bejárati ajtón.

– Kaleigh! Bent vagy? – kiabál Noah odakintről.

Austin rávigyorog, és az ajtóhoz sétál, hogy kinyissa. – Hé, haver! – Félreáll, hogy beléphessen. – Gyere be! Hozhatok neked egy kis kávét? Anyatejjel vagy anélkül? – Noah csak néz rá, mintha megőrült volna.

– Mit keresel itt?– Besétál a konyhába, szeme először rám pillant Austin most begombolt ingében, mielőtt átnézneKaleigh-re.

– Elvetted az ingemet? És aztán kurvára leléptél?

– Nem jó ebben az egész másnap reggeli dologban– teszem hozzásegítőkészen, miközben Kaleigh vet egy pillantást rám,és a középső ujját mutatja.

Noah megfordítja a széken, majd a karjai közé zárja, a kezeit a pultnak támasztva. – Azt hittem, azt mondtuk, hogy jógázni fogunk reggel?  – hajol a lányhoz.

Austin felnevet mellettem, ahova azután áll, miután bezárta a bejárati ajtót. – Akkor sem tudnál jógázni, ha megpróbálnád. – Folytatja a nevetést, miközben Noah dühösen néz rá.

– Ráadásul azt mondtad, hogy megcsinálhatnánk azt a lefelé néző kutyapóz dolgot – mondja suttogva neki.

– Mi az a lefelé néző kutyapózt? – kérdeziAustin suttogva, de egyáltalán nem halk. Megvonom a vállam, ahogy tovább nézem az előttem zajló jelenetet.

– Nektek nem kéne valahol máshol lennetek? – Kaleighvisszanéz ránk.

– Nem – válaszoljuk egyszerre Austinnal, majd egymásra nézünk és mosolygunk. A mosolya elolvaszt, úgyhogy átkarolom a derekát, miközben ő átöleli a vállam, közelebb húzva engem magához.

– Gyere haza velem – kéri Noah, és odahajol hozzá, az orra hegyével végigsimítja az állkapcsát. – Kérlek.

– Oké – feleli, én pedig meglepetten kapkodom a levegőt. Soha nem hagyja, hogy a férfiakkal szemben lankadjon a figyelme. Soha. – Különben is, azt hiszem,Austin meg fog ölni, amiért anyatejet itattam vele.– Próbál úgy tenni, mintha ez nem lenne nagy ügy, de én jobban tudom.

Noah Austinra néz, ahogy hátrébb áll, helyet csinálvaKaleigh-nek, hogy felálljon és összeszedje a cuccait. – Te anyatejet ittál, haver? Abba bele lehet halni?– Belecsúsztatja a kezéta zsebébe.

Austin mozdulatlanul áll mellettem. – Nem, nem lehet. Most pedig menj el,mielőtt megőrül – parancsolom, mielőtt Austin felé fordulnék. – Nem halhatsz meg attól, hogy anyatejet iszol – nyugtatom meg. – Hát,hacsak az anya nem HIV-fertőzött vagy ilyesmi.

Noah nevetésben tör ki, megragadja Kaleigh kezét, és kirángatja az ajtón.

– Meg kell vizsgáltatnunk magunkat – állapítja meg.

– Csak vicceltem. Tényleg nem próbálna megölni. Egyébként arra gondoltam, hogy talán lezuhanyozhatnánk. Nagyon, nagyon piszkosnak érzem magam – suttogom neki.

Átfogja a derekamat, a testem az övéhez simul, mintha neki teremtették volna. Felsétálunk az emeletre, ahol jól használjuk a kezünket és a szánkat – és a harmadik óvszert.

Amikor eljön az este, felöltözik, hogy hazamenjen. Egy kicsit levert vagyok. Még nem beszéltük meg, hogy hova vezet ez az egész, de nem vagyok olyan hülye, hogy azt higgyem, hogy bárhová is vezet.

Úgyhogy elrejtem, eltemetem, és megpróbálok csak a pillanatnak élni.

Később este, küld nekem egy sms-t.

 

Hiányzol.

 

Nem tudom, mit mondjak neki, ezért küldök egy laza választ.

 

Te is nekem ☺

 

Az este hátralévő részében nem hallok felőle, aztán másnap elindulok dolgozni. Utoljára Barbarának küldtem üzenetet este, hogy adok neki még egy esélyt. Nagyon izgatott volt. Felöltöztem egy szűk fekete ceruzaszoknyába, amit egy fehér, gombos inggel párosítottam, háromnegyedes ujjal, amelyiknek a mandzsettája fel van tekerve, így úgy tűnik, mintha az ujjak a könyökömig érnének, az öltözéket egy kibaszott dögös Ferragamo lakkbőr, hegyes orrú tűsarkú cipővel fejeztem be.

Belépek, és meglátom Carment a recepciónál. A reakciója nem volt túl barátságos. Nem vonom kérdőre, csak odasétálok az asztalomhoz.

Leteszem a táskámat az asztalra, miközben Austin irodájába nézek és észreveszem, hogy még nincs bent. Elsétálok Barbara irodájába, hogy elmondjam neki, hogy itt vagyok, de ő sincs még bent. Az órámra pillantva látom, hogy mindjárt nyolc óra, szóval mindkettőjüknek hamarosan itt kell lennie.

Visszasétálok az asztalomhoz, és szembe találkozom egy dühös Austinnal, aki épp most sétál ki az irodájából.

– Mit keresel itt? – kérdezi, csípőre tett kézzel, és a szívem egy kicsit összeszorul a reakciója miatt.

– Itt dolgozom. Barbara kért meg, hogy jöjjek vissza, és énbeleegyeztem. – Most már én is csípőre teszem a kezem.

Megragadja a karomat, bevisz az irodájába, és becsapja az ajtót.

– Nem dolgozhatsz itt. Nem fekszem le olyan nőkkel, akikkel együtt dolgozom. – Zavartan nézek rá.

– Micsoda? – kérdezem, nem biztos, hogy értem.

– Nem fekszem le olyan nőkkel, akikkel együtt dolgozom. Szerintem ez eléggé egyértelmű – ugatja.

– Szóval azt mondod, hogy nem fekszel le velem, ha neked dolgozom? – kérdezem tőle, most már a karjaimat a mellkasom előtt összefonva.

– Azt mondom, hogy ha nem dolgozol itt, továbbra is lefeküdhetünk egymással.

– Hát, akkor ezzel el is van intézve. Nem fogunk lefeküdni egymással – gyötrőm őt. Egyszer már elkergetett, nem fogja megtenni még egyszer. – Amikor lefeküdtünk egymással, még nem egyeztem bele, hogy újra neked dolgozzak, úgyhogy ez nem számít– mondom neki, mielőtt kopogtak volna az ajtón.

– Menj el! – kiabál Austin, de az ajtó mégis kinyílik. Barbara kukucskál be.

– Ó, de jó, hogy itt vagy. Látom, rájöttél, hogy Lauren úgy döntött, hogy visszajön. Szívesen. – Észreveszi a szobában lévő feszültséget, és az órájára néz. – Még csak két perc telt el. Hogy tudtok máris veszekedni?

– Semmiség – mondja Austin, miközben bámulok rá.

– Ki akar rúgni, mert úgy tűnik, hogy nem dolgozik olyan nőkkel, akikkel lefeküdt. – Barbara felé pillantok, aki becsukja maga mögött az ajtót.

Aztán Austinra nézek, aki a levegőbe dobja a kezét.

– Miért mondtad el neki? – kérdezi.

– Ugyan már, cserélte a pelenkádat. – Barbarára nézek, aztán vissza rá. – Különben is, ha még nem is tette volna, Kaleigh úgyis elmondta volna neki.

A plafont nézi az irodájában, és összecsípi az orrát. – Hogy történhetett ez?

– Hát, lefeküdtél Laurennel, így – vág közbe Barbara. – Ami nem is olyan rossz, Austin. Lehet, hogy meg kell változtatnom a dolgozói kézikönyvet, most, hogy úgy tűnik, hogy a munkatársakkal való bratyizás rendben van – cukkolja.

– Nem, ez nem oké – csattan fel Austin. – Nem szarok oda, ahol eszem. – Rám néz. – Sem most, sem soha.

– Rendben, nem nagy ügy. Elfelejtjük, hogy mi történt, és haladjunk előre, hiszen nem fog újra megtörténni. – Vállat vonok, hogy megpróbáljam elsimítani a dolgot, miközben az igazság az, hogy megszakad a szívem. – Amúgy sem volt olyan nagyszerű.

– Hazug – csettint, ahogy megfordulok, hogy kisétáljak. – Most pedig, ha megbocsátotok, dolgom van. – Megfordulok és kisétálok, mielőtt összeomlanék.

Becsukom magam mögött az ajtót, amikor Austin a nevemet kiáltja. Nem veszek tudomást a vágyról, hogy odamenjek hozzá, nem veszek tudomást a fájó szívemről és a sértett érzéseimről, és figyelmen kívül hagyom a gondolatokat, hogy valami csodálatosat kezdhettünk volna.

 

 

 

Huszonkettedik fejezet

 

AUSTIN

Fordította: Niky

 

Életem legjobb szexét éltem át. A felhők felett jártam. Mosolyogtam a semmin. Aztán besétáltam, megláttam őt az irodában, és bekattantam.

Megfogadtam magamnak, hogy soha nem hagyom, hogy a farkam bezavarjon a munkámba. Aztán ott állt, szűk szoknyában és egy fehér ingben, és csak arra tudtam gondolni, hogy azok a gombok szétrepülnek, ahogy letépem az inget, és megdugom a melleit.

A farkam meglátta őt, és azonnal felállt, hogy tisztelegjen neki. Aztán kimondta a szavakat, amitől rettegtem. – Itt dolgozom.

Most itt vagyok, három nappal később, duzzogva az irodámban. Míg ő minden nap mosolyogva jön be, mintha mi sem történt volna. Látom, ahogy lehajol, és el kell fojtanom egy nyögést. Látom, ahogy a tollát rágja, és arra gondolok, hogy szopja a farkamat. Nem tudok tisztán gondolkodni. Még csak sétálni sem tudok mellette anélkül, hogy ne küzdenék a késztetéssel, hogy a falhoz nyomjam, és úgy megdugjam, hogy ne tudjon járni utána.

Figyelem őt, miközben Stevenhez beszél, a karjait a mellkasán keresztbe fektetve és hátradőlve. Ma egy olyan női szmoking inget visel pliszírozott anyaggal középen. Kíváncsi vagyok, vajoncsipkemelltartót visel-e alatta? Csak annyit tudok, hogy ha még egyszer meglátom, hogy nevet valamin, amit mond, kirúgom. Felveszem a telefont, hogy felhívjam.

– Igen – veszi fel, és esküszöm, hogy a farkam tudja, hogy közel van, mert megrándul.

– Szükségem van a specifikációra a Danivel való találkozómhoz. – Ránézek a képernyőmre, mert tudom, hogy húsz perce küldte el.

– Már elküldtem neked – sóhajt, majd visszafordul a képernyőjéhez. – Igen, azt írja, hogy „elküldve”. Frissítetted aképernyőt?

– Nyilvánvalóan, Lauren – morgom. – Be tudnád hozni a nyomtatott példányokat, hogy átnézhessem őket?

– Persze. – Leteszi a kagylót, és kinyomtatja az oldalakat, aztán feláll, hogy elhozza nekem, amikor Steven az útjába lép, a papírok a földre esnek. Lehajol, hogy felvegye őket, a feneke egyenesen az irodám ablakára mutat.Steven észre sem veszi azt a segget; csak segít neki felvenni a papírokat.

Felnyögök, és ledobom a tollamat, próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy amikor bejön, ne látszódjon rajtam, hogy hatással van rám.

Megigazítom a farkamat, és gondolatban megmondom neki, hogy hagyja abba.

Az ajtó kinyílik, és besétál, átnyújtja nekem a papírokat. – Tessék. Szükséged van rám, hogy részt vegyek a megbeszélésen? – kérdezi, és én nem tudok mit mondani. Ma a haját lófarokba kötötte, és én nem akarok mást, minthogy kibogozzam, hogy végigsimíthassam az ujjaimmal. Csak bólintok, úgy teszek, mintha átnézném a terveket.

– Rendben. Bent találkozunk. Megyek, szerzek magamnak egy kávét. Kérsz egyet? – kérdezi a válla fölött, ahogy kisétál az irodámból.

– Persze, hashajtót vagy anyatejet ne, kérlek. – Nézem, ahogyforgatja a szemét. Továbbra is figyelem, ahogy elsétál az irodám mellett, egy kis csípőriszálással és egy apró mosollyal a gyönyörű arcán. Ugyanúgy, mint én, tudom, hogy ő is arra a reggelre gondol, arra a hihetetlen reggelre. Olyan érzés, mintha évekkel ezelőtt lett volna, de csak négy nap telt el.

Minden este hazafelé menet elhaladok a háza előtt, hogy megnézzem, ott van-e, remélve, hogy egy újabb pillantást vethetek rá. Minden egyes este azt kívánom, bárcsak sms-t írhatnék neki, felhívhatnám, meglátogathatnám. De nem tehetem.

A kopogás az ajtón kizökkent a gondolataimból, felnézek, és látom, hogy Carmen ott áll, nekitámaszkodva az ajtónak. – Szia. Hívtalak, de nem vetted fel. Dani itt van – tájékoztat, én pedig bólintok, miközben felállok, és felkapom a kabátomat, és elindulok a tárgyalóterem felé.

Dani és Lauren éppen az új receptekről fecsegnek. Nem tehetek róla, de észreveszem, hogy mindenki megkedvelte Laurent. Mindenkivel jól kijön.

Rám néz, érzi, hogy bámulom. Rám mosolyog, a mosolya más, mint az a mosoly, amit bárki másnak ad. Beragyogja az egész arcát, a szemét, az orcáját, és a teste ellazul.

– Hé. – Az asztalra mutat. – Ott van a kávéd.

Dani meglát, és odasétál hozzám, megölel és megcsókolja az arcom. – Szia, hiányoltunk vasárnap. – A tekintetem rögtön Laurenre villan.

– Igen, bocsi, én csak... – Nem fejezem be. Csak lenézek az asztalon lévő képekre. Az étterem már majdnem kész. – Oh,wow, ezek gyönyörűek. Imádom a bokszokat. – Megnézem és látom, hogy a fülkék pontosan olyanok, amilyennek szerettem volna, de most már mindegyikben van egy csillár is, ami a középső részen lóg az asztal fölé, olyan hatást keltve, mintha esne az eső.

– Igen, ez Lauren ötlete volt. Amikor elmondta az elképzelését, rögtön a fülkékre gondoltam, így szóltam Chrisnek. A hétvégén lesz egy előmegnyitó, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy minden a tervek szerint megy, aztán a következő hétvégén kezdünk. Jön néhány híresség. Még a barátod, Cooper Stone is, és a feleségét, Parkert is magával hozza.

Ülök a székben, nézem a képeket, miközben ő beszél, csak félig figyelek. – Szóval, van már randid vagy nincs? Össze tudlak hozni egy lánnyal, akivel együtt járok pilatesre. Ő nagyon részletorientált, és csak jól akarja érezni magát.

Felkapom a fejem, és egyenesen Laurenre nézek. – Ööö, nem. – Látom, hogy lenéz az előtte lévő padra. – Nem hozok magammal senkit.

Dani rám nevet. – Serena úgyis ott lesz. – A tekintetem elhagyja Laurent, és Danire szegeződik.

– Elnézést. – Lauren ellöki magát az asztaltól, és kisétál.

Danire nézek. – Ez minden? Át kellett volna mennünk még valamin?

– Nem.– Rám néz, aztán az ajtóra, amin Lauren épp az előbblépett ki. – Jézusom, te és Lauren...– mutat az ujjaival.

– Nekem dolgozik, szóval ez választ ad a kérdésedre.

– Rendben. – Összeszedi az összes papírját. – Felmegyek Johnhoz, mielőtt elmegyek. Találkozunk vasárnap? – Minden vasárnap mindannyian együtt vacsorázunk.

– Nem vagyok benne biztos– válaszolom, mert remélem, hogy Lauren felmond ma este.

Visszasétálok az irodámba, arra számítva, hogy Lauren ott lesz, de a számítógépe ki van kapcsolva. Megnézem az órámat, és látom, hogy még csak fél három.

Felveszem a telefonom, és felhívom a mobilján. Felveszi a telefont az első csörgés után. – Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy el kellett jönnöm– mondja, szinte kétségbeesetten, anélkül, hogy köszönne.

– Minden rendben van? – Kész vagyok utána szaladni, ha szüksége van rám.

– Igen, – sóhajtja. – Hát, nem igazán. Lehet, hogy beteget kell jelentsek holnap. Kaleigh-nek torokgyulladása van. Lázas, és most a szüleim házában van, mert az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy bárki más is megbetegedjen.

– Mi? – Próbálom követni, de csak zagyvál.

– Kaleigh belázasodott, ezért elment az orvoshoz. Torokgyulladása van. Ő az, aki vigyáz a gyerekeimre iskola után, amíg én dolgozom. Kivéve, hogy holnap személyzetfejlesztés továbbképzés nap van, és ő beteg, szóval nincs más tartalékom.

– Oké, ne aggódj emiatt. – A számítógépemhez megyek, hogy megnézzem a naptáramat, és látom, hogy semmi sincs a naptáramban hétfőig. – Mit fogsz csinálni a gyerekekkel holnap? – kérdezem tőle, nem igazán tudom, miért, de mégis megteszem.

– Fogalmam sincs. Remélhetőleg megakadályozom, hogy megöljék egymást. Figyelj, épp most érek haza, úgyhogy mennem kell. Bocsánat, hogy csak úgy leléptem – kér bocsánatot halkan.

– Semmi baj. Majd később felhívlak, hogy érdeklődjek– mondom neki, majd leteszem a telefont.

Elrendezem a holnapi napomat, üzenetet küldök Barbarának, hogy otthonról fogok dolgozni.

Fogalmam sincs, mi a faszt csinálok.De másnap reggel kilenckor Lauren verandáján állok, remélve, hogy nem utasít el.

Hallom, ahogy az ajtózár elfordul, és visszatartom a lélegzetem. Rachel kinyitja az ajtót, még mindig pizsamában. Leguggolok, hogy beszéljek hozzá, és megkérdezem: – Szia, itthon van anyu?

Rám mosolyog, megmutatja egy hiányzó fogát, ajkaicsillognak valamitől, amiről feltételezem, hogy szirup. – Anyu! – kiabálja hangosan. – Seggfej van az ajtóban.

Lehajtom a fejem, nevetve a becenéven. – Micsoda? – Hallom a hangját valahonnan a házból, ahogyan az ajtó felé tart. Rövid rózsaszínű pamut köntöst visel, lazán megkötve a derekán, elöl kissé nyitva van, így kilátszik a hálóinge. A haja fel van fogva, kezét Rachel vállára teszi. – Mi csinálsz te itt?– néz le rám.

Felkelek a guggoló helyzetből. – Azért jöttem, hogy megnézzem, neked és a gyerekeknek nincs-e kedvetek korcsolyázni menni? – kérdezem tőle, és nem várom meg, hogy behívjon, elsétálok mellette, és csókot nyomok a fejére.

Lerázom a vállamról a kabátomat, és a kupacra dobom az ajtó mellé a többi kabáthoz. Aztán megfordulok, és ránézek. – Szalonna szagot érzek?

– Igazi szalonnát – mondja Rachel, és visszafordul, hogy visszaszaladjon a konyhába.

Kérdőn nézek Laurenre. – Kaleigh megeteti velük a vegán szalonnát, de én tegnap vettem igazi szalonnát, szóval mintha karácsony reggel lenne. – Nevet, miközben összehúzza a köntösét a nyakánál. – Austin, mit csinálsz itt? – kérdezi újra, és mielőtt még esélyem lenne válaszolni neki, Gabe berohan a szobába.

– Tényleg korcsolyázni megyünk? – A szemei tágra nyílnak várakozástól. – Anya, hozhatom az ütőmet, hogy lőhessünk néhány korongot? – Aztán felém fordul. – Nem baj, ha hozom az ütőmet?

– Te hokizol? – kérdezem tőle.

– Igen, szeretnék, de anya azt mondja, hogy egy sportot kell választanom, ezért a focit választottam. – Gabe az anyjára néz.

– Régebben Cooper Stone-nal játszottam egyetemen hokit. Hallottál már róla? Most már visszavonult, de nagyágyú volt, amikor még játszott.

– Cooper Stone-nal játszottál? Matthew Grant a kedvenc játékosom mindig is! Még mindig újonc, de fantasztikus.

Rámosolygok. Ez a srác nyilvánvalóan hokizni akar. – Mit szólnál a jövő vasárnaphoz, ha anyukádnak nem gond, megkérem Coopert, hogy csatlakozzon hozzánk a jégen?

– Anya, kérlek? Megcsinálom az összes házimunkát. – Gabe az anyjához fordul, és könyörög.

– Először is, a következő hétvégén apádnál leszel. Másodszor pedig, nincs semmilyen felszerelésed, és ez nem a megfelelő időpont nekem, hogy cuccokat vegyek – válaszolja neki az anyja.

– Nekem van extra felszerelésem – szólalok meg. Egyáltalán nincs, de megveszek bármit, amire szüksége van.

Rám néz. – Mi lenne, ha elmennénk korcsolyázni, és meglátjuk, hogy tetszik-e? Még sosem korcsolyáztál igazán, Gabe – javasolja finoman, és a fiú biztos úgy látja, hogy nyert, mert felugrik és megöleli, és újra és újra elismétli, hogy „köszönöm”.

– Rachel, elmegyünk korcsolyázni! – kiabál Gabe, kirohanva a szobából.

– Aranyosan nézel ki – mondom neki, mert tényleg aranyos, de ez több annál.

– Mi nem járunk, Austin. Nem beszélhetsz velem így.– Megrázza a fejét. – Kérlek, ne nehezítsd meg ezt a helyzetet nekem. – Halkan beszél, és én közelebb lépek felé, de ő gyorsan elsöpör mellettem,a konyhába megy, hogy összeszedje a gyerekek tányérjait a mosogató felé menet.

– Hogy hívjunk, ha nem hívhatunk Seggfejnek? – Rachelfordul felém a lépcsőn felfelé menet.

– Austinnak hívják, úgyhogy elég ebből a nyelvezetből, ifjúhölgy. Most pedig menj, öltözz fel – utasítja az anyja akonyhából. Gabe megragadja a kezét, hogy siessen fel az emeletreöltözni.

Elindulok a konyhába, ahol Laurent lehajolva találom, ahogy a reggelis edényeket rakja a mosogatógépbe. A feneke gúnyolódik velem, a farkam kemény és készen áll, hogy belecsússzon.

Átnézek a vállam felett, hogy megbizonyosodjak róla, hogy egyedül vagyunk, odasétálok hozzá, kezemet a csípőjére teszem.

A teste mozdulatlanná válik, majd megmerevedik, amint a kezem hozzáér. Előrenyomom a csípőmet, hogy ő is érezzen engem. A testének melegsége áthatol rajtam. Feláll egyenesen, háttal nekem. – Úgy tűnik, nem tudlak elfelejteni – suttogom a fülébe, miközben oldalra söpröm a haját, és megcsókolom a nyakát. – Nem tudok gondolkodni. – Apró csókokat futtatok felfelé a nyakán, miközben oldalra dönti a fejét, hogy jobban hozzáférhessek. Épp azon vagyok, hogy becsúsztassam a kezem a köntösébe, amikor hallom, hogy valaki lefelé dübörög a lépcsőn.

A kezem elhagyja a csípőjét, én pedig hátrálok tőle, miközben Lauren becsapja a mosogatógépet. – Nem hagyom abba a munkámat, csak azért, hogy a saját utadat járhasd – sziszegi, miközben elhalad mellettem. – Készülj fel, mert több játék is lesz,amit játszanod kell, Austin.

Felsétál az emeletre, miközben őt figyelem, és esküszöm, hogy csípőjét határozottan ringatja.