13.-14. Fejezet

 

 

 

Tizenharmadik fejezet

 

LAUREN

Fordította: Echo

 

A pokolban vagyok. Valami vagy valaki odakint egyenesen belém hajtja a karma buszt. Azt szeretném tudni, hogy mi a faszt csináltam rosszul, és kivel?

Nemcsak a főnököm, életem veszedelme ül egy asztalnál a hátsó udvaromban a szüleimmel a jubileumi villásreggelijükön – miután küldött nekem egy udvarnyi pénisz lufit, minden olyan pénisz témájú parti dekorációt, amit ismernek az emberek, és mégtöbb pénisz alakú csokis pálcikát, mint amennyit egy nő valaha is meg tudna enni –, de mintha ez nem lenne elég, most szembe kell néznem az ausztrál férfiakból álló revü teljes szereplőgárdájával aThunder From Down Under[1]-ből.

– Hé, haver, bulizni jöttünk ide!– gúnyolódik a csípője döfésével.

– Kérlek, nyilvánvalóan nem is Ausztráliából származol. Ez az akcentus jamaikainak hangzik. – Csípőre teszem a kezem, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez az utolsó csepp a pohárban. Látomások kavarognak a fejemben, amint felkapok egy kést, és dührohamomban szíven szúrom.

– A bulit lemondták. De kétszer is megterhelhetitek a kártyát cserébe– mondom nekik, mielőtt becsapom az ajtót. Visszamegyek a hátsó udvarba, és egyenesen a férfira nézek, aki elindította ezt a rémálmot.

Rachelt látom a mellette lévő székben, és nézem, ahogy a főnököm feje felemelkedik, szeme az enyémet keresi. Abban a pillanatban látom, hogya szeme felismeri a dühöt az enyémben, és rájön, hogy beszélni akarok vele.

– Oké, emberek – áll fel –, utálok korán lelépni, de… – dadogja – de, de… – Noah-ra néz segítségért, de Noah túlságosan arra koncentrál, amit Kaleigh mond. Austin megrúgja Noah székét, hogy magára vonja a figyelmét.

Felszalad a szemöldöke, amikor Austin sürgetően azt mondja. – Mennünk kell– majd rám pillant, és így folytatja:– most lenne jó.

Nem tudom, hogy Noah tudja-e, hogy mi történik, vagy sem, de a szalvétáját maga elé dobja a tányérra. – Ez jó móka volt– mormolja, miközben menekülni próbál, és egyben engem is szemmel tart.

– Ilyen korán mentek, srácok? – dalolászok, ahogy mögéjük lépek.

– Betolakodtunk– mondja Austin. – Köszönjük a vendéglátást. Dede, Frank, még sok év boldogságot kívánok nektek– veti oda gyorsan, miközben kisiet az oldalkapun.

Kaleigh feláll. – Mit hagytam ki?

– A ThunderFrom Down Under teljes szereplőgárdája most érkezett meg. – Körülnézek, hogy a vendégek jól vannak-e. Alig várom, hogy vége legyen ennek a bulinak.

Izgatottan néz körül, kicsit felhúzza a szoknyáját. – Hol? Bent vannak? Basszus, jól nézek ki? – Megborzolja a haját.

– Kaleigh– suttogom sziszegve. – Már nincsenek itt. Elküldtem őket.

Felnyög. – Miért? Miért tennél ilyet? – Odaszalad az oldalsó kapuhoz, hogy megnézze, a kocsifelhajtón vannak-e még. – Ünneprontó – mondja nekem, miközben felveszi Rachelt. – Meg tudsz védeni anyutól? – suttogja a fülébe, mielőtt puszit lehel a nyakába.

Leülök a székembe, és azonnal elkezdek inni még egy pohár bort, miközben tíztől visszaszámolva próbálom megnyugtatni magam. Négyszer kell megtennem ahhoz, hogy már ne érezzem úgy, hogy veszélyt jelentek magamra vagy másokra.

A délután további része minden további péniszhez kapcsolódó incidens nélkül telik el. Az összes minitortát elfogyasztottuk, leszámítva a pénisztorta díszítéseit, amelyeket tálalás előtt eltávolítottam.

Amikor mindenki elment, lerogyok a székembe, és feldobom a lábam arra, amelyikben Austin ült. – Jó móka volt, igaz? – kérdezi Kaleigh.

– Azt mondtad az embereknek, hogy furcsa elburjánzott szőrproblémám van odalent, ami bonyolult bikini viaszt és formázást igényel.– Dühös pillantást vetek rá.

– Megpróbáltam rávenni Josh-t, hogy képzelje el, hogy te egy olyan nő vagy, akinek szőrös bozót van odalent, hogy ne hívjon el többé! – A kezében tartott borospohárból iszik. – Szívesen.– És elmosolyodik.

– Mi a fenét fogunk csinálni azzal a sok pénisz lufival? – Körülnézek, abban a reményben, hogy némelyikük leereszt. Sajnos még mindig teljesen ágaskodnak, és boldogan mosolyognak rám. – Seggfej– morgom az orrom alatt.

– Mi a történet Noah-val? – Kaleigh megpróbál laza lenni, hogy ne szúrjam ki a kíváncsiságát iránta.

– Ötletem sincs. Ő Austin legjobb barátja abból kiindulva, amit ma láttam– mondom neki, miközben Rachelre nézek, aki sajnos egy pénisz lufival a kezében fut körbe. – Tíz perc a fürdésig! – kiáltom, remélve, hogy figyelembe vesz, de ő csak folytatja az egy lány egy pénisz lufival– felvonulását.

– Anya– hallomGabe kiáltását a hátam mögül. – Elmehetek Jessehez focizni?

Megnézem az órámat, és látom, hogy majdnem hét van. – Csak harminc percre, jó? – Tudom, hogy negyvenöt percig lesz.

– Szóval, mit fogsz tenni Austinnal mindezért? – kérdezi Kaleigh a léggömbökre mutatva.

– Semmit– vigyorgok. – Fegyverszünetet hirdettünk.

– Ismerem ezt a vigyort. Én már voltam a fogadó végén ennek a vigyornak! – felül.

– Úgy értem, ma fegyverszünetet hirdettünk, igaz? Nem hirdettünk fegyverszünetet szerdán, amikor kiküldött egy rohadt ropogós kóser savanyúságért, mert a szendvicséhez tartozó plötty volt, igaz? – kérdezem tőle zavart mosollyal az arcomon.

– Most mit csináltál? A képek alapján a golyói majdnem akkorák voltak, mint Gabe futball labdája.

Az asztalra csapok. – Láttál képeket? – A szám tátva marad.

Igent bólint a fejével. – Igen. De nem az igazi virslit, csak a golyóit. De hatalmasak voltak. – A kezét mozgatja, hatalmas kerek tárgyakká formálja őket a levegőben. – Na, most mit csináltál!

– Semmit, amitől bármely része megduzzadna. Soha, de soha többé nem fogok ilyesmit csinálni. – A bűntudat még mindig átjár. – Lehet, hogy feldaraboltam az egyik parkolójegyét, amit tegnapig kellett befizetni, éselkerülje, hogy a kocsiját elvigyék– vallom be csendesen, az asztalról felvett pohárba nézve.

– Szent szar! Remélem, megtartottad a fénymásolatokat, mert azt nem tudod nem befizetni. Tudni fogja, hogy te voltál az– figyelmeztet Kaleigh.

– Tudom, tudom. Megtartottam őket, úgyhogy nyugi. – Csípőre teszem a kezem, és védekezően kijelentem. – Ki fogom fizetni őket.

– Mikor? – kérdezi, és kiérdemli tőlem a szemforgatást.

– Jövő héten– válaszolom, miközben felállok, és figyelmen kívül hagyom minden további megjegyzését. – Rach, fürdés idő. – A hátsó ajtóhoz sétálok. – Ne merészelj ott ülni és ítélkezni felettem, kisasszony. – Kaleigh-re mutatok. – A krumpliban egyébként vaj volt. Ez a bikini gyantáért kapod– mondom, mielőtt hátat fordítok neki, és besétálok, miközben átkainak hangja kúszik a fülembe.

A következő hét minden további incidens nélkül telik el. Úgy tűnik, mindketten a legjobban viselkedünk. Hát,én igen. Ő még mindig egy neandervölgyi, és már-már kísértésbe esem, hogy ne fizessem ki a céduláit, de megígértem Kaleigh-nek, hogy én leszek a jobb ember. A jelek szerint azonban egy napot elkéstem ezzel, mert egy óra körül szó nélkül kiviharzik az irodából, és lerohan a lépcsőn, ahelyett, hogy beszállna a liftbe.

Húsz perccel később visszaviharzik, fújtatva és pufogva megáll az asztalomnál.

– Kifizetted a céduláimat? – kérdezi, miközben úgy teszek, mintha papírokat tologatnék, és reménykedek, hogy nem látja, ahogy a szívem gyakorlatilag kiugrik a mellkasomból.

– Öhm, igen, kifizettem. Itt van valahol. Miért? – Felpillantok, és látom, hogy a homlokán lüktet az ér, és némi izzadság gyűlik össze az arca oldalán, nyilvánvalóan a lépcsőn való lefutástól.

Kezeit az asztalomra teszi, hozzám hajol, miközben hátradőlök a székemben. Tudom, hogy mérgesnek kellene lennem, hogy az én teremben van, de csak egy csepp izgalmat érzek. – Miért kérdezem? Mert Trent most hívott lentről. Kerékbilincset raktak az autómra, és elvontatták.

– Nem! – mondom, és megpróbálok döbbent pillantást erőltetni az arcomra, ahelyett, hogy az övébe nevetnék, és azt mondanám. – Ha-ha, így jártál seggfej!

– Igen, Lauren, elvontattak. – Még jobban hozzám hajol. – Most pedig kölcsönadod nekem az autódat arra a találkozóra, amelyre a belvárosba kell mennem.

– Öhm, nem tudom kölcsönadni az autómat. Mi van, ha a gyerekeim megbetegednek az iskolában, és el kell mennem értük? Mi van, ha… – kezdek bele, de jobban belegondolok, ahogy látom a gyilkos arckifejezést. – Rendben. – Bebújok a hóna alá, hogy a táskámba nyúljak, és megragadjam a kulcsokat. – De ha bármi történik vele, kifizeted! – figyelmeztetem, és elé lógatom a kulcsokat.

Kikapja a kulcsokat a kezemből, és megfordul, hogy bemenjen az irodájába, becsapja maga mögött az ajtót, amitől az árnyékolók zörögnek a szoba oldalán. Előveszem a telefonom, hogy küldjek Kaleigh-nek egy sms-t.

 

Upszi! Túl sokáig vártam, hogy kifizessem a cédulákat.

 

Várom a válaszát, remélvén néhány bölcs szót, amit egyáltalán nem kapok meg.

 

Játssz az ördöggel, és meg fogsz égni.

 

Zavartan nézek a telefonomra, mert tényleg, ez mi a fenét jelent? Austinajtaja kinyílik, és visszajön,mielőtt kikérdezhetném. Lecserélte az öltönyét, ami valószínűleg amúgy is izzadt volt.

Az öltöny, amit most visel, sötétkék, és tökéletesen illeszkedik hozzá. Megfordítja a kabátot, egyetlen mozdulattal felveszi, majd megragadja a mandzsettáját, és kihúzza azokat a kabát ujjából. Nincs rajta nyakkendő, de ragyogó fehér ingének felső két gombja ki van gombolva, így kicsit megpillanthatom bronzos mellkasát. A fejemben felbukkan a harmadik gombbal játszó ujjaim képe, és pislognom kell, hogy kitöröljem.

A főnökömről való helytelen gondolatok a legnagyobb nemek az életemben; ez és az a tény, hogy utálom őt. Nos, talán nem gyűlölet, a gyűlölet erős szó. De nagyon nem szeretem őt.

– Szerinted Kaleigh eljön érted, ha nem érek vissza időben? – kérdezi szinte mintha azon aggódna, hogyan jutok haza.

Bólintok, hogy igen, majd azt mondom neki. – Figyelj, van pár dolog, amit tudnod kell az autóról– próbálom magyarázni, de hamar elhallgattat.

– Komolyan, azt hiszem, megértettem. Ez egy kisbusz. Mennyiben lehet más, mint bármely más jármű? – mondja, majd a lift felé indul.

– Oké, de csak hogy tudd, hogyan… – folytatom közvetlenül a háta mögül.

– Lauren, értem. Ez nem agyműtét. Jó vagyok. – Aztán beszáll a liftbe, és becsukódnak az ajtók.

Carmenre nézek. – Nos, próbáltam figyelmeztetni, hogy a Jégvarázs beszorult a DVD-lejátszóba, és a „Legyen hó” ismétlődik. – Kicsit vállat vonok, mielőtt megfordulok, és visszasétálok az asztalomhoz. Ó, hogy lennék egy légy abban a kocsiban most!

---

[1] Tánccsoport neve, ahol férfiak táncolnak és vetkőznek.

 

 

Tizennegyedik fejezet

 

AUSTIN

Fordította: Echo

 

Amikor felhívtak telefonon, abban a pillanatban tudtam, hogy ennek Laurenhez van köze. Egyik őrült, elcseszett epizód a másik után jön,amióta belépett az életembe. Soha nem történt meg, hogy ennyitráncoltam volna a szemöldökömet, mint mostanában, de azt is bevallom, hogy többet nevettem, mint valaha. Nemcsak ezt az őrült, abszurd szörnyűséget hozza ki belőlem, hanem egy szórakoztató, buta, játékos oldalamat is, amiről nem is tudtam.

Egy hónappal ezelőtt gondolkodás nélkül kirúgtam volna, de mostanra szinte minden nap felmond, és mosolyog, amikor értesít erről.

De az, hogy nem fizette ki a parkoló jegyeimet, mély ütés volt. Az autómat – a babámat – lefoglalták, és fontos találkozóm van Denisszel az étteremben, a helyszínen, hogy véglegesíthessünk néhány dolgot.

Kimegyek az irodából a busz kulcsaival a kezemben. Oké, szóval ez nem egy igazi busz, de rohadt közel van ahhoz.

Rákattintok a „nyitás” gombra a kulcstartón, és beszállok. A térdem a műszerfalhoz nyomódik, a kormánykerék pedig olyan közel van, hogy gyakorlatilag elvágja a levegőt a kibaszott torkomhoz. Körbe-körbe tapogatok az oldalán a gombokért, hogy megváltoztassam az ülés helyzetét, és legyen egy kis hely a lábamnak.

Megérintem a kulcs nélküli indítógombot, és az autó azonnal elindul,miután elhelyezkedem, és a keringés visszatér a lábamba.

Becsatolom magam, és úton is vagyok. Halk zene szól a háttérben, amikor hirtelen egy lány hangja tölti meg az autót.

Eleinte lágy, kicsit idegesítő, ezért az érintőképernyő gombját nyomom, hogy átváltsak a rádióra. Egyszeri kattintás után nem történik semmi, ezért megpróbálom újra. És újra,de nem történik semmi.

Túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy átvészeljem a forgalmat ebben a hatalmas járműben, ezért megpróbálom kitörölni. És valamennyire sikerül is, vagyis egészen addig, amíg nem kezd el kiabálni, és a szart is kiijeszti belőlem. Valaki arról kiabál, hogy legyen hó.

Mi a fasz ez? Újra megnyomom a gombot, ezúttal a műholdas rádióhoz, és még mindig a kibaszott dal szól, hogy legyen hó. A hang egyre magasabb lesz. A zene egyre hangosabb lesz, ahogy kétségbeesetten próbálom lehalkítani.

Nem tudom elhallgattatni ezt a mostani, Lauren okozta rémálmot, felkapom a telefonom, tárcsázom a számát, és még mindig próbálom lehalkítani a hangerőt, de nincs szerencsém.

Egy csengetés után felveszi.

– Tessék! – feleli, és nyilvánvalóan bosszantja, hogy zavarom, ha a hangja bármire utalhat is. Na jó, én is ideges vagyok.

– Valami baj van az autóval– kiabálok a kezemben tartott telefonba, miközben megérintem a képernyőt, és felteszem a hangszóróra.

– Nos, bármit is csináltál, csináld vissza– tanácsolja, majd folytatja. – Megmondtam, mielőtt elvitted, hogy ha összetöröd, kifizeted.

Bosszankodva sóhajtok fel. – Nem törtem össze semmit. Nem tudom kikapcsolni a rádiót. – Eközben a dal elkezdődött – újra– és felhangzik a legyen hó.

– Ó, igen, tudom. Meg kell nézetnem. Mintha lefagyott volna – mondja, és azonnal nevetni kezd magában. – Érted?Lefagyott? A Jégvarázs.

Ránézek a telefonra, és azon tűnődöm, hogy ez tényleg megtörténik-e, valóban én folytatom-e ezt a beszélgetést. – Nem értem – nyögöm ki, miközben a hölgy arról énekel, hogy a hideg amúgy sem zavarja. – Hogy a fenébe tudom rávenni, hogy kussoljon? – kiabálok a zenén keresztül.

– Ó, hát, nem tudom. Megpróbáltam rákeresni a Google-on, de semmi sem jött ki. – Hallom, ahogy gépel, mintha ez a beszélgetés nem is érdekelné.

– A Google-on kerested. – mondom kifejezéstelenül, majd megismétlem, mert bizonyosan rosszul hallottam. – Kigugliztad?

Gyakorlatilag hallom, ahogy forgatja a szemét. – Igen, kigugliztam. Mi mást tennék? A Google mindent tud.

– Lauren, mindjárt kilyukasztom a dobhártyámat, ha tovább kell hallgatnom, ahogy ez a lány folyamatosan folytatja és folytatja és FOLYTATJA, hogy legyen hó, és a kibaszott hideg soha nem zavarja. Hogyan kapcsoljam ki ezt a szart? – Minden egyes gombot megérintek a képernyőn.

– Nem te vagy az egyetlen. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Azt hiszem, fel kell hívnom a kereskedőt. – A hangja vontatott.

– Fel kellene a hívnod őket, amint felhívoda megőrzőt, ahova vitték az autót, derítsd ki, hogyan a fenébe kaphatom vissza– csattanok fel közvetlenül azelőtt, hogy a rádió ismét azt üvölti, hogy „legyen hó”.

– Igen, igen. Rajta vagyok. Csak ezért hívtál?– ráz le. Éppen akkor, amikor a zongora menete újra kezdődik.

– Ez minden– morgom. – Hála istennek, most értem a találkozómra. Ez a kibaszott dal a pokol zenéje, ebben biztos vagyok– mondom, mielőtt leteszem, és leállítom az autót. Természetesen meg vagyok döbbenve, és el vagyok keseredve, hogy még mindig hallom a lejátszását. A rádió végül csak akkor kapcsol ki,amikor kinyitom az ajtót. Remélem – imádkozom valójában–, hogy visszaállítja saját magát. Felkapom a kulcsokat és a telefonomat, becsukom az ajtót, és még csak nem is próbálom bezárni, mert azt gondolom, Lauren szerencsés lenne, ha valaki ellopná.

Megcsap a fa és a festék illata,amikor kinyitom az étterem ajtaját. Ez a munkám kedvenc része. Valamit létrehozni. Lehet, hogy nem vagyok jó a kézimunkában, de megvan bennem a vízió és a koncepcióalkotás ajándéka, amiért fizetnek.

Denis odajön hozzám, az általában viselt zsebes nadrágjában és a munkavédelmi bakancsában. – Hé, sokkal jobban nézel ki, mint legutóbb. – Kinyújtja a kezét, hogy megrázza az enyémet. Nem viccelek, majdnem meghaltam, amikor utoljára látott. Csak bólintok felé, és átmegyek a bár területére, ahol a tervek ki vannak terítve.

Felnézek, és látom, hogy a lépcső szépen jön lefelé. Észreveszem, hogy az üvegtömbök pontosan úgy vannak felszerelve, ahogy elterveztem, így amikor a látogatók felmennek a lépcsőn, átlátnak rajtuk a földszintre. A lekerekített fülkék nagyszerűek lesznek egy kis magányra vágyó baráti társaság számára; minden fülke lentről is látható. Alig várom, hogy megérkezzen és fel legyen szerelve a kárpitozás is, teljessé téve azt a külsőt, amire vágytam – mint egy hangulatos erődítmény. Nyilvánvalóan egy szexi, de mégis hangulatos erőd.

Körülnézek, és látom, hogy az asztalok, amelyek szétszórva lesznek a hatalmas tér közepén, mind a sarokban vannak felhalmozva. – Ugye, van néhány bárasztalod is? – kérdezem, miközben körbenézek azokat keresvén.

– Igen, voltak. Azok a jövő héten érkeznek, azoknak a székeknek a háttámla nélküli változatával együtt. – Az asztalok mellett egymásra rakott székek felé int. Végigsimítom a kezem a pult felső részén, egy nehéz mahagónifán, amely sima és fényes, szexi. Ez az egyetlen rusztikus érzet a térben; a pult alapja mattüveg, az üvegtábláiba beágyazott lámpákkal. A bárszékek úgy néznek ki, mintha vékony fém rudakbóllennének, így elegáns, modern megjelenést kölcsönöznek nekik. A bár teljes hátsó fala tükrökkel van borítva, így a tér nagyobbnak tűnik. A polcokat, amelyek ugyanabból a mattüvegből készülnek majd, mint a pult alapja, még fel kell szerelni.

Látom, hogy Serena felém tart. Ó, Serena, a fényes barna hajával, amely a derekáig omlik, és azokkal a hosszú, karcsú, tónusos lábaival, amelyeket elégszer rám villantott, hogy elcsábítson. Szemét le sem veszi az enyémről úgy sétál oda hozzám, mint egy vadásznő, aki a prédáját követi.

Mosolyogva veszem észre a vörös öltözéket, amely úgy ömlik szét a domborulatain, mintha csak neki készült volna. A vagyonát tekintve valószínűleg így is volt.

Serena az egyik támogatója ennek a vállalkozásnak. Ez az egyik „mellékese”, ahogy ő nevezi őket. Pénzének nagy részét az általa létrehozott stílusalkalmazásból szerezte.

– Austin! – énekli déli akcentusával. – Amikor idejöttem, nem tudtam, hogy a napom milliószor jobbá válik, azzal, hogy meglátogatsz. – Egyenesen hozzám sétál, szorosan átölel, miközben megdönti a fejét és megcsókolja az állkapcsom alsó részét.

Eltávolodom tőle és vérvörösre festett ajkaitól. – Serena, nem tudtam, hogy itt leszel– mondom a feje fölött, és leginkább Denisnek.

Bármennyire is dögös és gyönyörű Serena, a farkam tudja, hogy ha elmegyek vele, mindent megtesz, hogy belém mélyítse azokat az élénkvörös karmokat. Ráadásul leszopta Noah-t és lenyelte. Szóval, igen, tudom, hogy ez őrültség, de a szám soha nem érinti az övét. Soha. Emiatt még egy kortyot sem ittam abból, amit folyamatosan kínál.

Kiszabadulok a karmai közül, és körülnézek. – Ez óriási siker lesz, érzem– állapítja meg Serena, miközben továbbra is szembetűnő érdeklődéssel pásztáz engem.

– Én is úgy gondolom. Denis, azt mondtad, valamit meg kell beszélned velem, valamit a konyhában? – szúrósan nézek rá, és meglepett pillantást látok, mielőtt végre felfogja.

– Igen, igen– bólint. – Azt hiszem, a vízvezeték-szerelő mondott valamit a…– Abbahagyja a beszédet, amint beértünk a konyhába, és az ajtó becsukódik mögöttem.

– Bassza meg, olyan, mint egy keselyű. – Megpróbálom lerázni magamról az érintését.

– Érdekes lesz a nyitóest. – Denis tudja, hogy valószínűleg az oldalamhoz fogja magát tapasztani, és soha nem enged el.

Megrázom a fejem, gondolni sem akarok rá. – Mi kell még, mielőtt az utolsó simítások összeállnak? – kérdezem tőle, mire a telefonom csipog a zsebemben. Kiveszem, a képernyőre nézek, és egy üzenetet látok Laurentől.

 

Az autót azonnal feloldják, amint odamész, és kitöltesz egy űrlapot. Bocsi, én nem tudom megtenni, mert az autó a te neveden van.

 

Megrázom a fejem.

 

Oda kell vinned. Végül is ez a te hibád.

 

Pillanatok alatt válaszol.

 

Szuper, alig várom! Jó hír, veled énekelhetem a dalt!

 

Bassza meg, az az istenverte dal újra megszólal a fejemben.

 

Felejtsd el! Megkérem Noah-t.

 

Noah-nak küldöm a következő üzenetet, megkérem, hogy egy órán belül vegyen fel az irodámban. Az órámra nézve észreveszem, hogy vissza kell mennem, különben Lauren házához kell mennem az autóval.

– Rendben, akkor mikor csináljuk a fotókat? – kérdezem Denist, miközben kilépünk a konyhából. Átkutatom a környéket, és látom, hogy Serena vagy elhagyta az épületet, vagy elbújt valahol, valószínűleg készen rá, hogy lecsapjon.

– Beszélnem kell Jake-kel a PR-cégnél, de úgy gondolom, hogy a nyitás estéje lenne a legjobb, mielőtt mindenki bejönne– válaszol Denis, miközben előveszi a telefonját, hogy jegyzeteljen.

– Tökéletes. – Elköszönök, és kimegyek a tűző napsütésbe. A jó kedvem rövid ideig tart, amikor meglátom, mi ül ott, vár rám, az étterem előtt. Amire úgy kezdek gondolni, mint a pokolba tartó hajóra, vagyis Lauren kisbuszára, ami arra vár, hogy visszaszállítson az irodába egy olyan úton, amely tele van azzal a dallal, amely még sokáig kísérteni fog rémálmaimban. Baszd meg az életem!