3.-4. Fejezet

 

 

 

Harmadik fejezet

 

AUSTIN

Fordította: Mandy

 

Ma van életem legszarabb napja, és még csak kibaszott nyolc óra van. Az ébresztőm nem jelzett reggel ötkor, ahogy mindennap, úgyhogy esélyem sem volt a szokásos munka előtti futásomra.

Csak egy gyors zuhany és kávé, aztán rohantam is. Kiérve a lakásomból siettem a lifthez, és beleszaladtam az exembe, aki, szerinte, csak épp a környéken járt.

Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne forgassam a szemem. Nem a környéken járt, az emeleten lakó sráccal kefél. Nem mintha érdekelne. Én voltam az, aki elengedte őt. Mindegy, leráztam és elindultam a kocsimhoz.

Épp beindítottam az autót, mikor az anyám úgy döntött, hogy ez a legmegfelelőbb idő, hogy felhívjon és kiteregessen mindent, ami szar az életemben. Majdnem negyvenéves vagyok, csak a karrieremnek élek, blablabla. Anya, mondj valami újat.

Aztán, amikor már azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, belehajtottam egy minibuszba vagy furgonba, vagy mi a fasznak hívják.

Arra számítottam, hogy egy slampos háziasszony száll ki a kocsiból, de ehelyett egy olyan nő fogadott, akit csak úgy lehetne jellemezni, hogy lábon járó szexbomba, vagy inkább azt mondanám, két lábon járó, mert azokat a lábakat nem mostanában fogom tudni elfelejteni. Még beszélni sem tudtam, annyira megdöbbentem. Aztán behajolt az ülésére, a legtökéletesebb feneket mutatva felém. Azt hiszem, tényleg fel is nyögtem.

A farkam már akkor készen állt üdvözölni őt, mikor visszasétált felém a kisbusztól. A gondolattól, hogy ő valakinek a felesége volt és én begerjedtem rá, a bőröm bizseregni kezdett. Lehet, hogy seggfej vagyok, de nem dugok házas vagy kapcsolatban élő emberrel. Bőven elég egyedülálló ember van a földön, hogy ne keveredjek olyannal, aki viszont nem az.

Próbáltam megfigyelni, hogy visel-e gyűrűt, de nem láttam semmit. Elkértem a számát, aztán elrohant.

Egész úton a munkahelyemre újra és újra visszajátszottam a jelenetet a fejemben. Próbáltam visszagondolni, mit mondhattam, hogy olyan ellenségesen reagált.

Csak négy percet késtem az irodából. Nagyon utálom a késést, megőrjítenek azok az emberek, aki késnek. Ezt a céget az alapoktól kezdve építettem fel. Most én vagyok a legkeresettebb kereskedelmi szerződésfejlesztő a városban, különösen, ha a szórakoztató létesítményekről van szó. Ha nyitni akarsz egy éttermet vagy éjszakai bárt a városban, mondjuk úgy, hogy széles körben ismert vagyok, ami a legjobb választás arra, hogy biztosra menj.

Ebben az üzletben soha nincs unalmas pillanat. Ha oda kell mennem, és kalapácsot kell ragadnom vagy poharat mosogatnom, akkor megcsinálom. Nincs semmi, amit ne tennék meg, hogy megvédjem a magam és a cégem hírnevét. Ha nyitsz egy éttermet vagy éjszakai bárt és a Mackenzie Jacob névhez kötöd, esélyes, hogy az első naptól kezdve siker lesz.

Szóval most, néhány perces késéssel sétálok be az irodámba. A cuki új recepciós, Carmen meresztgeti rám a szemeit, ahogy belépek és elnyújtja a üdvözlést. – Jó reggelt, Mr. Mackenzie. – Új itt, biztos még nem hallotta a híreket, de ott nem dugok, ahol eszek. Soha.

– Jó reggelt. Itt van már az új ideiglenes beosztottam? – kérdezem, térek rögtön a tárgyra, mikor a kezembe adja az üzeneteimet. Egy új alkalmi munkás, ez is egy olyan dolog, amire ma pont nem volt szükségem.

Mióta a titkárnőm múlt hónapban nyugdíjba vonult, már túl vagyok hat vagy hét alkalmin… jó, lehet, hogy tízen is. De ez nem csak az én hibám. Nem tudom elviselni, ha hülyék, vagy ha oda kell ülnöm és kibetűzni nekik dolgokat. Olyanra van szükségem, aki el tudja fogadni az utasításokat, megérti elsőre, és csak azt teszi, amit kérek, és első kérésre. Ez egyszerű, de tényleg.

Ha megkérem, hogy hozzonnekem egy kávét, nem arra kérem, hogy üljönle velem kávézni. Ha arra kérem, hogy szkenneljen be valamit és küldje el e-mailen, nem kell, hogy beszámoljon a feladatról, mintha piros pontot várnaérte. Ha várakoztat egy hívót, nem kell, hogy bejelentse a belső telefonon éneklő hangon. Arra sincs szükségem, hogy pár percenként bekopogjon, nincs-e szükségem valamire. Bízzon bennem, ha kell valami, ő lesz az első, aki megtudja.

– Megmondanád Barbarának, hogy már itt vagyok? – kérem meg, elsétálva elhúzom a gallért a nyakamtól, és elindulok a folyosón a sarokirodám felé.

Besétálok az irodámba és befogadom a város látványát. A negyvenhatodik emeleten vagyunk, így tökéletesen látom a horizontot, de éjjel ez még jobb. Eszem, alszom és lélegzem a munkámat. A munkámban nincs megszabott munkaidő. Szóval, ha az irodában kell lennem napi tizenöt órát, akkor azt teszem. Ezért is nincs szükségem és nem is akarok egyelőre feleséget. Csak cserben hagynám. Már nem is számolom, hány kapcsolatomnak lett vége azért, mert nem voltam ott, mikor kellett volna. Én a munkámmal házasodtam össze, ez az első számú prioritás.

Ülök a székemben, és elkezdem átnézni az üzeneteket. Átpörgetem őket, két üzenetet látok Vegasból. Gondolkodom a terjeszkedésen, hogy nyitok egy irodát ott is, de valami megállít. Szeretek helyben maradni. Szeretek beugrani az építkezés során. Szeretek akkor felbukkanni, mikor a legkevésbé számítanak rá, és ezt nem tudnám megtenni, ha Vegasba terjeszkednék.

Már épp visszahívnám őket, mikor kopognak az ajtón. Nem is kell mondanom, hogy jöjjön be, Barbara már nyitja az ajtót. Felé pillantok. Ő az első naptól itt van, de ma reggel nem őt nézem, hanem a lányt mögötte.

Kibaszottul hihetetlen! Ez az őrült tyúk követett a munkahelyemre. Valószínűleg azért jött, hogy bepereljen. De majd én megmutatom neki. – Te most kurvára leselkedsz utánam? Követtél idáig? – mordulok rá, és felállok az asztaltól.

Barbara elsápad, és tátva marad a szája, de annak a pimasznak mögötte nem. – Követlek? Magadnál vagy? – Aztán Barbarára néz. – Nem tudom megcsinálni. Teljesen megértem, miért volt annyi ideiglenes beosztott. Ki dolgozna neki? – Megrázza a fejét. – Nemcsak az autómat törte össze– itt rámnéz – miközben üzenetet írt. Az első, amit kérdezett, hogy be vagyok-e rúgva! – Visszanéz Barbarára, aki most engem bámul. Remek, igazán nagyszerű, most az őrült tyúk oldalán áll. – Azt gondolnád, az kérdezné, hogy jól vagyok-e, ugye? Nem, ez a pasi nem. Ő azt akarta tudni reggel nyolckor, hogy be vagyok-e rúgva. Amúgy ki a franc iszik reggel nyolckor? – Karba fonja a kezeit a mellei alatt, teljesen szükségtelenül feljebb nyomva őket. Bassza meg! Nem tudom megállni, hogy ne képzeljem el, ahogy ott áll, karjaival a cicijei alatt, és nincs rajta semmi más, csak a cipői. Kirázom a fejemből ezt a gondolatot.

– Várj!– dobom az üzeneteket az asztalomra. – Te, te vagy az ideiglenesem?

– Nem, uram – válaszol és bassza meg, de ez arra késztet, hogy össze akarjam fogni a kezeit a háta mögött, rádöntsem az asztalomra, és beverjem neki, miközben uramnak szólít. – Én az ideiglenesed voltam. – Aztán Barbarára néz. – Minden jót!– Majd megfordul, és elindul kifelé az ajtón.

Barbara felemelt hangja megállítja őt. – Várjon egy pillanatot!– Aztán rám néz. – Austin Montgomery Mackenzie, Lauren azt mondja, hogy belehajtottál a kocsijába, és aztán azt kérdezted tőle, hogy ő részeg-e? Én ennél többre neveltelek, fiatalember – dorgál meg azon az éles hangon, amire gyerekkoromból emlékszem. Oké, Barbara volt a dadám is, aki felnevelt. Ahogy az ilyesmi elvárható, ha világhírű orvosok gyereke vagy, akik körbeutazták a világot, hogy életeket mentsenek. Az egyik kardiológus, a másik agysebész. Nagyon kevés idejük volt gyereknevelésre. És itt jött Barbara a képbe, és maradt is, míg be nem töltöttem a tizennyolcat. Aztán nyugdíjba ment, és mikor megalapítottam ezt a céget, ő volt az első, akire gondoltam, hogy vezesse a HR részt, mivel tudtam, hogy sokkal jobban fogja csinálni, mint én. – Azonnal kérjél bocsánatot, Austin – követeli, de én kinevetem. Nem fogok ilyesmit tenni.

– Minden ok nélkül hirtelen lefékezett! Senki nem volt előtte – védem meg magam. Barbara szemöldökei összeszaladnak, és leveszi a szemüvegét, ott lóg a nyakában a láncon. Tudom, ha nem kérek bocsánatot, azzal fog végződni, hogy megint ki akar lépni. Legutóbb ez egy négyhetes Földközi-tengeri hajóutamba került. – Rendben – fújtatok. – Bocsánatot kérek, hogy megvádoltalak azzal, hogy részeg vagy. Csak annak kellett volna neveznem téged, ami vagy – egy nemtőrödöm, ostoba női sofőrnek.

Lauren ott áll, és bámul rám, mikor Barbara felkiált:– Kilépek! – Ezzel sokkolhatja Laurent, mert azonnal Barbarához lép, és a hátát simogatja. – Jaj, ne. Ne, ne, ne ne. Kérlek. Tényleg rendben van. Teljesen rendben. Elfogadom a bocsánatkérését. – Aztán rám pillant. – Már értem, miért ment el annyi nő, mert ő egy… – Közelebb hajol, és Barbara fülébe súg valamit. Nem tudom, mit mond, de mindketten kuncognak. Nagyszerű, tényleg nagyszerű.

– Aha, én rád fogadok. – Felpillant rám. – Szerencséd van, ezúttal megmentett téged. – Rámosolyog Laurenre. – Ebédeljünk együtt holnap. Austin kontójára.

Elhagyja az irodát, és egyedül hagy minket. – Rendben. Azt hiszem, megpróbálok veled dolgozni, Barbara kedvéért. – Kisétál az íróasztalhoz, szemben az irodámmal. Leteszi rá a táskáját. Bekapcsolja a számítógépet, felkap egy tollat és egy jegyzetfüzetet, aztán visszajön. – Nincs jobb alkalom, mint a mostani, hogy félretegyük ezt a dolgot, szóval miért nem kezdjük azzal, hogy milyen elvárásaid vannak velem szemben?

Figyelem, ahogy leül az előttem lévő székre, a bokájánál keresztbe teszi a lábait. Én is leülök, hátradőlök a székben, és hintázni kezdek. – Jól van, rendben. Elvárom, hogy időben itt legyél. Mindennap. Nincs kivétel.

Ezt nem írja le. – Ez nem lesz gond. Utálom, amikor késnek az emberek, szóval emiatt nem kell aggódnod. Hacsak, természetesen, felelőtlen emberek nem hajtanak a kocsimba, miközben ártatlanul vezetek, akkor itt leszek időben.

– Van egy lista az asztalodon a rutinfeladatokról, amik szükségesek ehhez a pozícióhoz, azt elolvashatod. Ha nem elég világos, akkor gyere és kérdezz. Mit szólsz ehhez?

Feláll. – Ez jól hangzik. – Megfordul és elsétál, én pedig figyelem őt. Minden kibaszott lépésnél riszálja a csípőjét, és a legjobb, hogy fogalma sincs róla, hogy ezt teszi. Fogalma sincs arról, hogy itt ülök, és magammal tárgyalok a saját szabályaimról. Nem tudom, hogy fogok így elintézni bármit is, mert az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, hogy el kell intézni, az az, hogy megdugjam őt az asztalomon.

 

 

 

Negyedik fejezet

 

LAUREN

Fordította: Mandy

 

Remegő lábakkal hagyom el az irodát, de sikerül eljutnom az asztalomig. Felnézek, és lassan kifújom a levegőt.

Lepillantok az asztalomon heverő listára, amin a ma elintézendő feladatok szerepelnek.

Végigfutom és rájövök, hogy elég egyértelműnek tűnik. A táskámat az asztal alá teszem, előhúzom a telefonomat, és küldök egy gyors üzenetet Penelopének.

 

Ments ki ebből a kurva munkából. AZONNAL.

 

Megfordulok, és elkezdem olvasni az e-maileket. A legtöbbet továbbítom Austinnak, mivel fogalmam sincs, hogy melyik fontos és melyik nem.

Mikor az asztali telefon megcsörren, lepillantok, hogy leírták-e, hogyan vegyem fel. Mikor látom, hogy semmi utasítás nincs a papíron, egy Hallóval felveszem.

– Elmondanád, hogy miért van ötven extra e-mailem, amiket továbbítottál nekem? – Gúnyos hangjára becsukom a szemem, és elszámolok tízig. Olyan, mintha a gyerekeimet rendezném.

– Nem tudtam, hogy melyik fontos és melyik nem, úgyhogy továbbítottam neked, hogy rendezd vagy utasítást adj – válaszolok a listára nézve, ellenőrzöm, hogy félreolvastam-e valamit.

– Ellentmond a lényegnek, hogy legyen asszisztensem, ha nekem kell megválaszolni a saját leveleimet – dohog a telefonba. – Gyere be. Megmutatom, hogy intézd el – morogja, mielőtt rámcsapja a telefont.

Elveszem a kagylót a fülemtől és ránézek. Most tényleg rámvágta a telefont? Anélkül, hogy egy kibaszott “kérem”-et vagy “köszönöm”-öt mondott volna? Visszateszem a telefont a helyére, kicsit erőteljesen csapom le. Van egy csomó dolog, amit egyszerűen nem fogok tolerálni. Az egyik ilyen, ha lekurváznak, de a másik, ha nem mondasz egy kibaszott “kérem”-et vagy “köszönöm”-öt. Két szó. Nagyon könnyű kimondani, és óriási különbséget jelent minden helyzetben.

Felállok, és az ajtóhoz sétálok, majd egyet kopogok. Belépek, és leülök elé. – Hogy akarod megtudni, hogy mi a dolgod, ha nem jössz át ide, hogy elmagyarázzam neked? – kérdezi.

– Rendben, akkor most egy pillanat. Lehet, hogy rossz lábbal indítottunk. – Figyelem, ahogy engem figyel. – De nem vagyok a rabszolgád. Az asszisztensed vagyok. És bár azért fizetsz, hogy megcsináljak neked bizonyos dolgokat, de még egy órája sem vagyok itt, és ezt az időt mellesleg vitatkozással töltöttük, és nem vettük át a tennivalókat. Menet közben tanulok, és míg tanulok, hibázni is fogok. Azt értem, hogy nem tudod, hogy kell társalogni az emberekkel. – Fel akar állni, és megpróbál beszélni, de feltartom a kezemet. – De nem fogom tolerálni a durvaságot. Ha azt akarod, hogy valamit megcsináljak, akkor mondd, hogy “kérlek”. Ha megcsinálok valamit, függetlenül attól, hogy fizetsz érte vagy sem, csak mondd, hogy “köszönöm”.

Bólint. – Kérlek – mondja fogcsikorgatva. – Gyere ide és megmutatom. – Annyira csikorgatja a fogait, hogy attól félek, kitörnek.

– Látod, nehéz volt? – Felállok, és átsétálok hozzá az asztal túloldalára. Abban a pillanatban, hogy közel érek hozzá, rájövök, hogy hibáztam.

Azelőtt, mikor nem éreztem a jelenlétét, nem érezhettem a fás, fűszeres illatát. Úgyhogy gondolatban feljegyzem magamnak, hogy többet ne menjek közel hozzá.

Végigmegyünk mind az ötven e-mailen, amit küldtem neki, és én közben jegyzetelek. Talán egy óráig tart az egész. Mielőtt még kilépnék az ajtón, megfordulok, és megkérdezem tőle. – Hogy vegyem fel a telefont? Nincs semmi a jegyzetekben erről. – Egyik kezem a kilincsen van, készen állok a távozásra.

– Hogy érted? – néz fel rám összevont szemöldökkel. – Azt hittem, hogy Seggfejnek hívsz?

– Rendben, akkor pontosan így fogom felvenni a telefont. – Kisétálok az irodából, és leküzdöm a késztetést, hogy becsapjam az ajtót.

Odamegyek az asztalomhoz, ledobom a jegyzettömböt, és belevetem magam a székbe.

Ránézek a telefonomra, és észreveszem, hogy már öt üzenet jött Penelopétól.

 

Mi történt?

Még ott vagy?

Jól vagy?

Nem tudom, mit tettél, de most hívott Barbara, és meghosszabbította a szerződésedet. Mit mondjak?

Bármit is csinálsz, ne nyírd ki!

 

Azonnal válaszolok neki.

 

Ez egy seggfej és bunkó. Tahó és egy pöcs.

 

Ő is azonnal válaszol.

 

Mondtam neked, de te vagy a legjobb erre a munkára.

 

A szememet forgatom.

 

Hogy lennék én a legjobb? A fejemben már milliószor kinyírtam, mióta itt vagyok, és ez csak egy órája történt. Ki akarok lépni.

 

Megválaszolom a beérkező leveleket. Megkordul a gyomrom, így automatikusan az órára nézek, és látom, hogy már majdnem dél van.

Felkapom a telefonomat, és van még egy utolsó üzenet Penelopétól.

 

Megduplázták a fizetésedet. Miért nem vársz kicsit, hogy hogyan érzed magad holnap?

 

Uh, majd később foglalkozom Penelopéval. Felállok, és lehajolok az asztal alá a táskámért.

– Szent Szűzanyám – szólal meg valaki mögöttem. Túl gyorsan egyenesedem ki, és beütöm a fejemet az asztalba, a csattanás visszhangzik az egész irodahelyiségben.

– Jaj, Istenem, jól vagy? – hallom magam mögött, és érzem a kezeket is, amik segítenek felállni. – Jól vagy? Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni.

Fogja a kezemet, míg a tarkómat dörzsölöm. – Jól vagyok. Megijesztettél – kezdem a mondókámat, de aztán felnézek rá.

Nevetőráncokkal vonalazott kristálytiszta kék szemek üdvözölnek. Szőke haja a homlokába hullik. Jelen pillanatban majdnem rajtam fekszik, a hátamat az asztalba nyomva.

– Mi a fene folyik itt? – Az ordítás mögülem jön. Eltolom magamtól ezt az idegent, és Austinra pillantok. Csípőre tett kezekkel áll, a nyakán lüktet egy ér.

– Az én hibám, Austin – mondja az idegen, és elengedi a kezemet. – Bejöttem, és meglepődtem, hogy itt látom őt. Megijesztettem, és beverte a fejét az asztal aljába. Csak felsegítettem – mondja, miközben megkerüli az asztalomat, odamegy Austinhoz, és a vállára csap. – Azon gondolkodtam, nem akarsz-e ebédelni?

Habár a “barátja” mellettem áll, de nem vette le rólam a szemét. – Nem, itt eszek. Át kell néznem a Grey Stone Park anyagot. Lauren, tudnál hozni nekem ebédet? Menj a sarki boltba, ott van egy számlánk. Csak mondd, hogy nekem lesz. Tudják, mit szeretek.

Csípőre teszem a kezem, és bámulok rá, várva valamire. Mikor nem mond semmit, karba fonom a kezemet. – Kérlek – sziszegi.

– Rendben. – Felkapom a táskámat, és kisétálok, bent tartom a levegőt, míg elérem a liftet. Előveszem a telefonomat, és írok Kaleigh-nek.

 

Kérlek, hozz három üveg bort a vacsorához.

 

Visszateszem a telefont a táskámba, és elindulok a sarki bolt felé, ahonnan hozok a főnökömnek ebédet, és végig azon imádkozom, hogy valahogy éljem túl a napot anélkül, hogy megmérgezném őt.