1.-2. Fejezet

 

 

Első fejezet

 

LAUREN

Fordította: Mandy

 

Bip, bip, bip. Kinyújtom a kezem a takaróm meleg burka alól. Felkapom a telefonomat a kisasztalról, kinyomom, majd magammal húzom a takaró alá. Hét perccel később érzem, ahogy rezeg a párnám alatt, a kezeim között.

Felhúzom magam, kilendítem a lábaimat az ágyból, lesétálok a lépcsőn, egyenesen a kávégéphez. Isten áldja meg ezt a programozott gépet, mert a kávé már kész is van.

Pislogok néhányat, mikor felkapcsolom a lámpát a tűzhely felett. Lejjebb állítom a fényt, nekidőlök a pultnak, és az órára nézek. Pontosan öt-harminc. Beleszippantok a kávé illatába, és lassan belekortyolok, hogy ne égessem meg a nyelvemet. Az agyam hirtelen felébred, ahogy a forró, erős főzet végiggördül a nyelvemen.

Ez a vihar előtti csend. Harminc perc múlva fel kell keltenem a gyerekeket, el kell készítenem őket a buszra, ami mindig pontosan hét-tízkor itt van.

Bepillantok az étkezőbe, megbámulom a hurrikánt, amit a gyerekeim jelentenek. Nyitott hátitáskák hevernek a földön a székek mellett, papírok az asztalra hajítva, befejezett, de el nem pakolt házi feladatok. Nem számít, hányszor mondom el nekik, hogy pakoljanak el az asztalról, mielőtt aludni mennek, Gabriel, aki tízéves, és Rachel, aki hat és fél, de úgy viselkedik, mintha 20 lenne, mindig az utolsó pillanatra hagyják. Ez olyasmi, amit az apjuktól örököltek.

Körbenézek a házban – a nyitott koncepciós alaprajz megkönnyíti, hogy a körülöttem lévő szobákba beláthassak –, megtekintem a változásokat, amin az utóbbi hat hónapban ment keresztül a ház. Nincs több férficipő az ajtónál. Nincs több zakó a székek támláján eltakarva a hátizsákokkal.

Nincs. Semmi. Egyáltalán. Kortyolok még egyet a kávémból és hagyom, hogy az elmém elkalandozzon, amikor minden megváltozott.

Felsétálok a gyerekek iskolájába a szülői értekezletre, és persze késésben vagyok. Fel kellett vennem Gabrielt a fociedzésről, közben rohantunk Rachellel gimnasztikára, majd Mekis kaját ettünk hazafele a kocsiban. Mivel a kocsiban ettem meg a sajtburgeremet, ezért van mustárfolt a pólómon. Felkapok egy sálat, amit a hátsó ülésen találtam, a nyakam köré tekerem és bízom benne, hogy eltakarja a foltot.

Ahogy az iskolába érek, elindulok Gabriel tanárának a terme felé. Végigveszem a listát azokról a dolgokról, amiket el kell intéznem, ha hazaérek. Gondolok itt a szülinapi bulikra, amikre a srácokat meghívták a hétvégén. Az ajándékok már a csomagtartóban vannak, csomagolásra várva. Remélem, hogy Jake legalább vasárnap elérhető lesz.

Főállású anya. Ez a munkám, és imádom. Néha. Többnyire. Többször, mint nem. A férjem, Jake reklámszervező a város legnagyobb marketinges cégénél. Az utóbbi nyolc évét azzal töltötte, hogy felküzdje magát a ranglétrán. Hosszú munkaideje a mi áldozatunk, míg meg nem kapja azt a sarki irodát, és akkor lazíthat egy kicsit. Legalábbis ezt mondogatja mindig. De én továbbra is kitartok amellett, hogy munkamániás.

Akkor találkoztunk, mikor frissen végeztem a főiskolán. Épp akkor kezdtem dolgozni ugyanannál az ügynökségnél, ahol ő. Nem annál, ahol most dolgozik, hanem az első ügynökségnél, ahol főiskola után dolgozott. Ideiglenes irodai asszisztensnek vettek fel. Mivel ez csak egy kis ötfős iroda volt, teljesen normális volt, hogy az minden napot együtt töltöttük. Azok a hosszú közös órák aztán azt eredményezték, hogy jó barátok lettünk. Hogy aztán egy pár lettünk, a természetes következő lépés volt. Nem hiszem, hogy bárkit is meglepett, mikor egy hétfő reggel kézen fogva sétáltunk be, és úgy néztünk egymásra, hogy abban a szívünk is benne volt.

Elérem Ms. Alvarez ajtaját, kopogok egyet és belépek. Körbenézek és megdöbbenek, hogy Jake-et látom az egyik székben ülni az asztal előtt, Ms. Alvarez pedig a saját székében foglal helyet.

Odasétálok hozzá, lehajolok, és adok egy puszit a szájára.

– Szia, nem is tudtam, hogy te is itt leszel – mondom, majd leülök a mellette lévő székre.

A férjem csak bólint felém, majd a cipőit nézegeti. Nem tudom, hogy írjam le, ami azután jön, azon kívül, hogy azt mondom, a világom összeomlott körülöttem. Mintha a szívem már tudta volna. Mintha a testem is tudta volna, és átment volna védekező üzemmódba.

– Lauren – mondja még mindig a cipőit vizsgálgatva. Én is lepillantok rájuk azon tűnődve, hogy pontosan mit is néz. Soha nem fogom elfelejteni őket. Barna cipők, világos barna fűzőkkel. Nincs rajta por, sem kopás. Tiszta.

Ez az a pont, ahol elkezdek pánikolni, és kezdem sejteni, hogy valami nem oké. – Mi az? – kérdezem tőle, aztán ránézek Ms. Alvarezre. Ő gyönyörű a csodás sűrű, fekete göndör hajával, ami mindig tökéletesen van belőve. Mindegy, hogy lófarokban vagy kiengedve hordja, nem tehetsz mást, csak irigykedsz a fantasztikus hajára. Mindig olyan összeszedettnek néz ki, de most idegesen néz a férjemre, ahogy elpislogja a könnyeit, és a kezei összekulcsolva remegnek az ölében.

– Találkoztam valakivel. – A levegő, amit visszatartottam, kiáramlik a tüdőmből. A lábaim elgyengülnek, olyan erőteljesen érzem ezt, pedig ülök. A szívem gyorsan és erősen ver, hallom ahogy visszhangzik a fülemben. A szám kiszárad, a kezeim remegni kezdenek, amikor érzem, hogy a szívem kezd összetörni.

– Mi? – nézek rá, majd Ms. Alvarezre. – Jake, ez most nem a legalkalmasabb idő erre. És nem itt. – Mintha könyörögnék neki, hogy ne mondja el nekem. Mintha könyörögnék neki, hogy vonja vissza.

– Szeretem őt – mondja sóhajtva, és ekkor a kirakós darabkái kezdenek összeállni. Gabe korrepetálási órái, amikről mindig Jake hozza el – és amikről mindig későn értek haza. Ránézek a fiam tanárnőjére, és egy könnycseppet látok kiszabadulni a szeme sarkából, miközben a férjemre mosolyog. A kibaszott férjemre – aki esküt tett nekem. Arra, aki azt ígérte nekem, hogy szeretni, becsülni és oltalmazni fog élete végéig.

– Te?– mondom a férjemnek, aztán a nőre nézek. – Maga lefeküdt a férjemmel? – teszem fel a kérdést, miközben Jake kezét érzem az enyémen. Lerázom, most nem akarom érezni az érintését. Nem akarom, hogy vigasztaljon.

– Én voltam. Én kezdtem az egészet. Én tettem, nem Camilla. – Kinyúl, és megpróbál újra megérinteni. Felkelek a székből és járkálni kezdek a teremben. Gondolatok futnak át az agyamon. Hogyhogy nem tudtam? Hogyhogy nem gyanakodtam? Azért volt, mert túl fáradt voltam a szexhez? Azért, mert még mindig le kellett volna adnom azt az öt kilót, ami még rajtam maradt? Azért volt, mert a nap végére már ahhoz is túlságosan fáradt voltam, hogy beszéljek vele?

Megállok, és rájuk nézek. Most már mindketten felálltak. Az asztal még mindig elválasztja őket. – Tegnap este szexeltünk – mondom neki, de ő már nem néz rám, ehelyett a nőre pillant.

– Ez volt az utolsó alkalom. Amolyan búcsúféleség– közli most már a padlót nézve.

– Egy búcsúféleség.– Most már felemelem a hangomat. – Egy búcsúféleség? – Megrázom a fejem. – Mióta? Mióta folyik már ez? Mióta fekszik le a tanítványa nős apjával? – A hangom határozott, kezd átjárni a düh.

– Lauren, kérlek ne — kezdi mondani, de esélyt sem hagyok neki. Ezúttal hangosan kiabálok. – Mióta? Mióta fekszel le vele, és jössz hozzám haza? Mióta hazugság, hogy azt mondod, hogy szeretsz? Milyen kibaszott régóta, Jake? Az életemnek mekkora része hazugság?

Mind a ketten egymásra néznek. – Hét hónapja – válaszol a férjem pont akkor, mikor kopogás hallatszik az ajtón. Az iskolaigazgató dugja be a fejét. – Ó, Mr. és Mrs. Watson, minden rendben van? – Szegény ember nem sejti, mi folyik itt.

– Ó, minden rendben van. – A hangom emelkedni kezd, a kezem pedig remegni. – Jöttem, hogy részt vegyek a fiam szülői értekezletén, csak, hogy elmondják nekem, hogy a tanárnője a férjemmel kefél. Úgy látszik, azon kívül, hogy a diákokat korrepetálja matematikából, szexleckéket is kínál az apukáknak! Megérdemli a fizetésemelést – nevetek fel szárazon. Lehet, hogy stroke-om van. Vagy lehet, de csak lehet, hogy ez az egész csak egy álom. – De ezt leszámítva azt mondanám, hogy minden tökéletes.

Odasétálok a székhez, amin ültem, felkapom a táskámat, ami leesett a vállamról, mikor az életem darabokra hullott. Megragadom és megfordulok, hogy kisétáljak, mikor Jake elkapja a csuklómat. – Lauren, várj!

Elrántom a csuklómat, s az erő, amivel teszem, mindkettőnket ledöbbent. – Kurvára ne érj hozzám!– sziszegem, aztán elsétálok az igazgató mellett, egyenesen a folyosóra, ahol a szülői munkaközösség elnöke, Colleen üdvözöl.

A könnyek most már szabadon folynak le az arcomon. – Ó, drágám, épp most hallottam. – Ránézek erre a nőre, akiről azt hittem, hogy tényleg a barátom. Oldalra fordítom a fejemet. – Te tudtad? – Nem igazán van szükség válaszra, mivel lehajtja a fejét, és a kezét tördeli.

Nem tudom megállítani a dühös nevetést, ami kitör belőlem. Én vagyok az a mit sem sejtő házastárs, akin mindenki jól szórakozik. Én vagyok az a feleség, aki azt mondta, hogy velem ez soha nem fog megtörténni. Én vagyok az a nő, akit mindenki sajnál. Én vagyok. Az a szegény, gyanútlan nő, aki úgy tűnik, nem tudja megakadályozni, hogy a férje farka egy szexi, huszonakárhányéves nőbe kerüljön. Körülnézek, hogy még kik bámulnak minket.

A titkárnő, az igazgató, Colleen, és még négyen a csapatából, akik azért vannak itt, hogy megpróbálják rávenni a szülőket, hogy lépjenek be a szülői munkaközösségbe, Jake és ő. – Mindenki tudja, hogy viszonya van? Én voltam az egyetlen, aki semmit nem tudott róla? – Oldalra dobom a kezeimet, sarkon fordulok, és kisétálok az iskolából, fogadkozva, hogy soha nem fogok visszatérni.

Beszállok a kocsimba és felhívom Kaleigh-t, a húgomat. Nem tudom, mennyit ért meg a zokogás és a kiabálás közepette, de tíz perc múlva, mikor beállok a tökéletes házam padkájához, ő már ott van, és a fürdőszoba ablakon dobálja kifele Jake ruháit. Pont a házunk előtti füvön landolnak.

Teljes öt percébe telik, hogy kiszórjon mindent. Én csak állok ott, még mindig megdöbbenve, még mindig kábulatban, és nézem a ruhahegyeket. A ruhákat, amiket én vettem neki. A ruhákat, amiket én választottam ki. A ruhákat, amiket én mostam, vasaltam, pakoltam el. Nem látom, hogy Kaleigh a ház oldala felől jön a benzineskannával a kezében. Csak azt látom, hogy rálocsolja az egészet a ruhákra. Aztán odasétál hozzám, és a kezembe ad egy doboz gyufát. – Gyújtsuk fel ezt a szart.

És megtesszük. Míg az egyik szomszéd ki nem hívja a tűzoltókat, akik kisietnek, három teli kocsi, villogó fények az éjszakában, egy sürgősségi kocsi és egy rendőrjárőr. Én pedig itt ülök a saját gyepemen, figyelem, ahogy a lángok felcsapnak a ruhahalomból, ami eddig az övé volt, aztán az egész kuplerájt elönti a víz.

Megszólal a második ébresztő, ami visszahoz a rémálomba tett kis utazásomból.

– Gabe! Rachel! Ideje felkelni, srácok! A mami ma kezd az új munkahelyén – kiabálom, remélve, hogy meghallják. Iszom még egy kortyot a kávémból, mielőtt elindulok az emeletre, hogy elkészüljek az új munkahelyemre. Hurrá nekem.

 

 

Második fejezet

 

LAUREN

Fordította: Mandy

 

Magamra pillantok a tükörben, és lesimítom a szoknyám elejét. Micsoda különbséget jelent hat hónap. Eltűnt a súlyfelesleg, ami az utóbbi hat évben vékony testalkatomon ragadt, hála néhány kardioedzésnek az edzőteremben, és a ténynek, hogy abbahagytam az evést. Azt hinnéd, ha elhagy a férjed, bánatodat szénhidrátba, jégkrémbe és sajtba fojtod, de nálam ez épp fordítva volt. Azon ritka alkalmakkor, mikor van egy kis étvágyam, abban a pillanatban, hogy a számba teszek valamit, rosszul leszek. Szóval lassan, de biztosan haladok. Megnövesztettem a hajamat, és lépcsőzetesre vágattam a megszokott mama-bob frizura helyett. És tetettem bele egy kis arany mézszínű melírt.

Egy szűk, szürke színű, térdig érő ceruzaszoknyát vettem fel, amit egy halvány rózsaszín, fodros galléros, rövid ujjú selyem inggel párosítottam. Ehhez pedig a kedvenc Manolo Blahnik fekete Mary Janes cipőmet húztam fel. Ha a férjem mást nem is, de két gyönyörű gyermeket és egy teli szekrény designer magassarkú cipőt hagyott rám.

Veszek egy nagy levegőt. Ez az.

A telefonom csipog újra. – Tíz perc srácok, indulunk. – Kisétálok a szobámból, lemegyek a lépcsőn, miközben figyelem, ahogy a tízévesem beteszi a gabonapelyhes tálkáját a mosogatóba, majd felkapja az összes papírját az asztalról, és belegyömöszöli a hátizsákjába. – Rachel, ne felejtsd el elpakolni az olvasónaplódat is, ott van a kanapén.

Rápillantok a húgomra, aki a második csésze kávéját szopogatja. Keresztbe tett lábakkal ül és figyeli ezt az egészet. Jóganadrág van rajta, ami tökéletesen illeszkedik 175 cm-es testére, és egy bő pulóver, aminek egyik válla le van csúsztatva. – Hogy emlékszel erre? – kérdezi.

– Mágia. Amikor szülő leszel, kapsz egy agyat – mondom neki vigyorogva.

– Akkor mi történt Jake-kel? – mosolyog vissza, miközben kortyol egyet.

– Jól van, visszaszívom. Amikor anya leszel, kapsz egy agyat. De nem úgy értem, hogy minden férfi pöcs. Nézd csak meg apát– mondom, ahogy visszapakolom a tejet a hűtőbe, majd felkapom a gabonapelyhes dobozt, és visszateszem a szekrénybe. A telefonos ébresztőm újra megszólal. – Két perc, srácok! – A telefonomat különböző időpontokra állítom be, hogy soha ne késsek el. Ez a másik dolog, amit kaptam, amikor anya lettem.

Ránézek Kaleigh-re, aki most már újságot olvas. – Nem fogsz elkésni? – kérdezem tőle felkapva a tízórais dobozt, és a srácokkal az ajtóhoz sétálok.

Kettéhajtja az újságot. – Nem, tíz harminckor van egy ügyfelem. Ma a parkban fogunk jógázni. Hogy eggyéváljunk a földdel, meg ilyesmi. – Namaste pózt vesz fel, ahogy kisétálunk és elindulunk a buszmegállóba.

Séta közben fogom Rachel kezét, barna haja oldalt van copfba kötve egy hatalmas virágos szalaggal. – Ne felejtsd el, ma délután Kay néni lesz itt, ha leszállsz a buszról, mert a maminak új munkája van. – Felnéz rám, és mosolyog, egy foga hiányzik. – Tudom, anya, már mondtad. Kétszer. – Előrenézek, és látom, hogy Gabe beszélget egy másik kölyökkel, aki szintén a buszmegállóban vár. Amikor a srácok felszállnak a buszra, integetek nekik, és indulok haza.

Mrs. Flounder, aki a közvetlen szomszédom, kijön csavarókkal a hajában, szájában pedig cigaretta lóg. – Szia, Lauren, fantasztikusan nézel ki. Ma van az a nap, hogy végre megszabadulsz attól a szemétládától? – kérdi, közben felveszi az újságját.

A hír, hogy Jake megcsalt engem, gyorsabban terjedt, mint a lángok a benzináztatta ruháin. Persze, miután bebizonyosodott, hogy Camilla lefeküdt az egyik tanítványa apjával, csendben áthelyezték. Most a város másik felén lévő iskolában tanít.

Nehéz volt elmondani a kölyköknek, hogy elválunk, de egyáltalán nem tűntek meglepettnek. Gondolom, a barátaik szüleinek fele már elvált, így ez nem volt szokatlan nekik. Nekem azonban nem volt ilyen könnyű megbarátkozni a gondolattal. Én őszintén hittem, hogy az örökké örökkét jelent, és nem azt, hogy addig, míg valaki szexisebb az arcomba tolja a seggét és figyel rám. Talán ha amikor hazajött, néha-néha porszívózott volna, akkor odafigyeltem volna rá. Basszus, talán, ha összeszedte volna az izzadt zoknijait, lehet, hogy hajlandó lettem volna még többet tenni érte.

Megrázom a fejem Mrs. Floundernek, és ránézek. – Ma kezdem az új ideiglenes munkámat.

– Ó, az jó lesz, kedvesem. Ideje, hogy megkeresd a kenyérre valót. – Megrázza a kezét, és bemegy. Ahogy én is visszaérek, felkapom az ebédemet és a táskámat. Kaleigh-re nézek, aki most a nappalim közepén csinál néhány őrült jóga pózt. – Olyan kurvára ideges vagyok. Mi van, ha elbaszom, vagy sírok, vagy, vagy, vagy… elbaszom? – Rápillantok, miközben feláll a fejenállásból.

– Be fogsz sétálni oda és megcsinálod. És ha nem – vonja meg a vállát – akkor nem. Mi a legrosszabb, ami történhet? Arccal előre a főnököd ágyékára esel? – Bámulok rá, és a levegőbe lódítom a kezeimet.

– Ne felejtsd el, hogy a gyerekek háromnegyed háromkor szállnak le a buszról. Állítottál emlékeztetőt? – kérdezem tőle.

– Aha, a belső órámon – forgatja meg a szemét. – Ne stresszelj már! Rendben lesz. El fogsz késni, ha nem indulsz most. – Kikísér ajtón kívülre. – Ne felejts el jópofizni és barátokat szerezni. Olyan barátokat, akik helyesek és dögösek és nagy farkuk van! – kiált utánam, mikor beszállok a kocsimba és becsukom az ajtót. Mrs. Flounder a hüvelykujját mutatja egyetértése jeléül. – Édes Istenem – motyogom magamban, és beindítom az autót.

Nem kéne az “autó” szót használnom, mert ez nem az, hanem egy kisbusz. Nagy, biztonságos és üvölt róla, hogy családi járgány. Nyilván én kaptam ezt a válóperben, amíg ő az új Mercedesével furikázik, amit nem családoknak találtak ki. Az inkább félrelépős szemeteknek való, akik csak minden második hétvégén és heti egyszer hozzák el a gyerekeiket.

A munkahelyemre tartva egy kis dugóba ragadok. Nem az a fajta, mikor egymásba érnek az autók, hanem csak lassan gurulunk. Szemem ide-oda ugrál az óra és a középkonzol GPS-e között, és néha a telefonom navijára is rápillantok, ami folyamatosan kiszámítja a forgalmat a tartózkodási helyem és az úticélom között.

A Maroon Five „Dont Wanna Know”-ját éneklem, mikor befut egy hívás. Penelope neve jelenik meg a kijelzőn. Ő egy barátnőm a fősuliról, az egyetlen, akivel kapcsolatban maradtam. Munkaerőközvetítő cége van, ami a munkaerő-kölcsönzésre specializálódott. Neki köszönhetően van most munkám.

– Szia – mondom, és várom, hogy betöltse a hangja a kocsit.

– Szia, csak bejelentkezek. Készen állsz? – kérdezi tőlem. Papírzörgést hallok a háttérben, úgyhogy tudom, már dolgozik.

– Igen, épp úton vagyok oda. Olyan ideges vagyok, lehet, hogy hányni fogok. De ott leszek időben. – Kuncogok a gondolatra, hogy telibehányom az új főnökömet. Fékezek az előttem lassuló forgalom miatt, mikor érzem, hogy a kocsim kicsit előrerándul. A fejem előrebillen, aztán hátracsapódik. Belenézek a tükörbe és látom, hogy valaki belém jött.

– Ó, Istenem! Valaki belém hajtott. Bassza meg, P! Visszahívlak majd – mondom, kicsatolom az övemet, és kimászok a kocsiból.

A Tory Burch napszemüvegemet feltolom a fejem tetejére, és hátrasétálok, hogy megnézzem a sérülést. Még oda sem érek, mikor meghallok egy rekedtes hangot. – Mi a fasz van veled? Csak úgy megálltál! – Felemelem a kezem, hogy eltakarjam a szemem elől a napot, és meglátom őt. És tényleg meglátom őt.

A szívem kihagy egy ütemet, mikor leveszi pilótanapszemüvegét az arcáról.

Körülbelül 1,80 m magas, lehet, még annál is több, sötét haja van, kétoldalt rövid, a tetején pedig kicsit hosszabb, és úgy néz ki, mintha a kezével fésülte volna hátra. Mohazöld színű szemei vannak, csillogó arany pöttyöcskékkel a közepén, amit hála a jó szögben érkező napnak, láthatok. Az arca frissen borotvált, így megmutatkozik erős szögletes álla, ami azt sugallja, hogy néhány óra múlva elő fog bukkanni rajta a finom borosta ötórás árnyéka.

Öltönyt visel, a zakója nélkül. Sötétkék nadrágja tökéletesen illik rá, mintha csak rá szabták volna, és ahogy kinéz, valószínűleg ez így is volt. Frissen vasalt fehér inge nyitva van a gallérjánál, eltakarja széles mellkasát és erős bicepszeit. Az ujja fel van tűrve a könyökéig, így láttatni engedi a nagy, férfias ezüst Rolex óráját.

Felemeli a kezeit, és mérgesen kérdezi. – Mi a fene van veled? Be vagy rúgva?

Hátralépek egyet, a gyomromhoz szorítom a kezemet. – Hozzám beszélsz? – körbenézek azon tűnődve, hogy van-e ott még valaki, akihez beszélhet. – Te jöttél nekem. Te. Jöttél. Nekem. – A kocsi hátuljához viharzok, hogy felmérjem a károkat. Látom, hogy a lökhárítóm kicsit megkarcolódott, de az ő Porschéjára ráférne egy kis karosszériamunka.

– Nem hiszem el. Kurvára nem hiszem el! Most el fogok késni, mert valószínűleg a telefonodon üzengetés miatt túl elfoglalt voltál, hogy az utat nézd. – Odasétálok a kocsimhoz, kinyitom az ajtót, és áthajolok az ülésen, hogy elérjem a táskámat. Lassan haladnak el mellettünk az autók, mindenki idenéz, hogy mi történik.

Rápillantok a műszerfal órájára, és látom, hogy húsz perc múlva az új munkahelyemen kellene lennem. Felkapom a jogsimat, a forgalmit és a biztosítási kártyámat, becsapom az ajtót, és odasétálok hozzá, de az én kocsim oldalának dőlve figyel.

– El fogok késni. Van valami mód arra, hogy csak telefonszámot cserélünk, és a többit elintézzük később? – kérdezem átnézve a papírokat.

Hallom, hogy fújtat. – Valószínűleg nincs biztosításod, és ezért akarsz később felhívni, hogy szerezhess valamit, míg én lámpa nélkül közlekedek. – Odasétál a saját kocsijához, lehajol és felemeli a telefonját az üléséről.

Ránézek. – Szóval, akkor te nem telefonáltál? Rrrrenndbennnn – mondom őt bámulva.

– Nem érek rá egész nap. Valamelyikünknek tényleg dolgoznia kell. Mit akarsz tőlem? – Gúnyos a hangja.

– Igazából semmit nem akarok tőled. Az én kocsimon csak egy karc van, a tiéd az, amelyik megsérült. Mellesleg pedig nem is az én hibám volt. Talán hívnunk kéne a rendőrséget, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet, és akkor írásban is meglesz, hogy vezetés közben SMS-eztél. – Oldalra hajtom a fejemet. – Nem vagyok rendőr vagy ilyesmi, de szerintem ez törvényellenes.

Rámvicsorog. – Csak add meg a számodat. – Megadom neki, és mikor megkérdezi a nevemet, örömmel mondom neki. – A nő, akibe belehajtottál, mert vezetés közben üzenetet írtál. – Rám néz összehúzott szemöldökkel. – Már foglalt a név? – kérdezem tőle, és várok a válaszra. Mikor rájövök, hogy nem fog válaszolni, újra kérdezek. – Most akkor a tiéd? – Elmondja a számát, és elmentem a telefonomba.

Megfordulok, hogy elsétáljak. – Nem is kérdezed meg a nevemet? – Csípőre teszi a kezét, a bicepsze kidudorodik, a mellkasa pedig lehetetlenül szélesebbnek tűnik.

– Nem, nem szükséges. Csak úgy mentettem el, hogy a Seggfej, aki sms-ezik vezetés közben és belémjött. – Rámosolygok. – Legyen csodaszép napod – motyogom, majd megfordulok, és visszaszállok a kocsimba.

Bassza meg. Most látom, hogy már csak tíz percem van odaérni. Hívom Penelopét, miután bekötöttem magam és elindulok, figyelem, ahogy a seggfej is beszáll a kocsijába. – Azt hiszem, még odaérhetek – mondom neki, még mielőtt köszönni tudna.

– Rendben van. Felhívtam őket, és szóltam, hogy baleset történt útközben, de mondták, hogy ne aggódj, mert Austin is késni fog. Úgyhogy időben vagy. Mekkora a kár? – kérdezi.

– Kisbusz: 1 – Porsche: 0– nevetek és megbeszélem vele, hogy ebédidőben jelentkezem nála.

Mikor végre megérkezem az irodaépülethez, lecsekkolom az arcomat, és teszek fel még egy kis szájfényt, mielőtt besétálok. Ránézek a telefonomra, és látom, hogy csak hét percet késtem. Mindent összevetve nem is olyan rossz. Bemegyek, és jelzem a biztonsági őrnek, hogy Barbarához jöttem a Mackenzie Jacob Társasághoz. Mikor feltelefonál, megkérik, hogy küldjön fel.

Felmegyek a negyvenhatodik emeletre, és odasétálok a recepcióshoz, aki fülig érő szájjal mosolyog. – Szia, Barbarához jöttem. Lauren vagyok. Az ideiglenes állásra jöttem– magyarázom neki, mikor feláll, odajön hozzám, és megrázza a kezem, Carmenként mutatkozik be. Aztán hátravisz, hogy találkozzak Barbarával.

Barbara alacsony, ősz hajú nő, akinek szemüveg ül az orra hegyén. – Szia, Lauren. Úgy örülök, hogy végre találkozunk. Nagyszerű dolgokat hallottam Penelopétól. – Kinyújtja a kezét és megrázza az enyémet, majd int, hogy üljek le.

– Nagyon köszönöm és sajnálom, hogy elkéstem. Volt egy kis koccanásom, de megpróbáltam gyorsan elintézni – mesélem neki, miközben helyet foglalok az asztala előtti széken.

– Semmi gond. Hallottam, hogy Austin is késni fog tíz percet, de épp előtted ért ide. Most, ha kitöltöd ezeket a papírokat, akkor elkészítem neked a liftkártyádat– mondja, és a sarokban álló szekrényéhez megy.

Mivel ez csak egy ideiglenes munka, nincs sok tennivalóm. Csak egy kapcsolattartói formanyomtatványt kell kitölteni vészhelyzet esetére. – Akkor most figyelmeztetnem kéne téged, hogy te vagy a tizedik ideiglenes erre a pozícióra… ebben a hónapban – teszi hozzá gyorsan.

Zavartan nézek rá. – De még csak november tizenhetedike van. – A szívem gyorsan kezd verni. Mi van, ha a főnök kidob engem? Mi van, ha kinevet, mert az elmúlt tíz évben nem dolgoztam?

– Mr. Mackenzie-nek, hát, nos… Különleges neki dolgozni – motyogja, és az előtte lévő papírokra néz, meg sem próbál szemkontaktust teremteni velem.

– Különleges? Az mit jelent? – kérdezem, és összeszaladnak a szemöldökeim.

– Mondjuk úgy, hogy én rád fogadok. – Feláll. – Mehetünk? – mutat az ajtó felé. Bólintok, és próbálok némi nyálat csiholni a számba. Ki van száradva, a tenyerem meg izzad. Azt hiszem, a hónaljam is izzadni kezd. Ó, basszus. Nem tudom megtenni. Meg kéne fordulnom és elszaladnom.

De mielőtt mozdulhatnék, elérjük a zárt ajtót. Nagy, tömör barna ajtó, az iroda felé néző ablakokon le van húzva a redőny. Hallom, hogy Barbara kopogtat az ajtón, mielőtt belépünk.

Nem látok sok mindent, ami előtte van. Csak körbenézek az irodában, a városra néző kilátással, mivel faltól falig érő ablakok vannak, amik csodálatos látványt nyújtanak. De nincs lehetőségem tovább nézelődni, mert hallom, hogy egy rekedtes hang megkérdi. – Te most kurvára leselkedsz utánam? Követtél idáig? – Elfordítom a fejem, hogy ránézzek.

Ilyen az én szerencsém. Ez az a seggfej ma reggelről, aki belém jött. Csak most kivételesen ez a seggfej egy íróasztal mögött ül, és ez az asztal nyilvánvalóan az új ideiglenes főnökömé.