27.-28. Fejezet

 

Huszonhetedik fejezet

 

LAUREN

Fordította: Miss Hell

 

Az ajtó kinyílik, és belép a barna hajú lány, akit korábban láttam. – Hé, biztos beragadt az ajtó. Serena, ő a barátnőm, Lauren – mutatja be Austin, átkarol, és közelebb húz magához. – Lauren, ő itt a hely tulajdonosa, Serena.

Rámosolygok. – Örülök, hogy megismerhetem.

Föl-le néz rám, a megvetés nyilvánvaló az arckifejezésében. – Hmmm, hasonlóképpen. – Austin felé fordítja a figyelmét. – Még nem beszélgettünk vagy fényképeztünk.

– Sajnálom, Serena, de mennünk kell. Korábban készítettünk képeket, és gondoskodom róla, hogy Scarlett elküldje neked – mondja Austin, miközben megfogja a kezem, és kivezet minket.

Visszamegyünk a számunkra fenntartott bokszhoz. Cooper ott ül Parkerrel az ölében, John és Dani egymás mellett ülnek az egyik oldalon, Noah és Kaleigh pedig velük szemben, a fülke másik oldalán.

– Szia – köszön Kaleigh, amikor meglát. – Hol voltál? – kérdezi, Noah fölé hajolva, hogy rám nézzen. Átcsúsznak a fülkében, helyet adva nekünk, hogy leülhessünk. Austin ül le először, majd az ölébe húz. Kaleigh odahajol, és konspiratívan a fülembe súgja: – Tutira most szexeltél!

Hangosan zihálok és ránézek, tagadólag nemet rázva a fejem. – Ó, dehogynem. Ragyogsz és „Épp most basztak meg” arcod van. Hidd el, ismerem ezt a nézést. – Mindenki beszélget egymással, és a zene is hangos, így senki sem figyel igazán a beszélgetésünkre.

– Te megőrültél – mondom neki. – Éhen halok – mondom hangosan, és mindenki egyetért.

– Pizza? – javasolja Dani felállva. – Menjünk. – Mindannyian felállunk, hogy kifelé induljunk.

Megfogom Austin kezét, ahogy elhagyjuk a klubot. Néhány rajongó kiszúrta Coopert, és odamegy hozzájuk, hogy készítsen néhány képet. Amíg ő ezt teszi, mi többiek bemászunk egy hatalmas fekete partibuszba, amit Scarlett rendelt azoknak a vendégeknek, akik isznak, és nem akarnak hazavezetni.

– Alig várom, hogy levegyem a cipőt – nyafog Parker, és Cooper ölébe támasztja a lábát.

– Holnap felveheted a flip-flopot, amikor korcsolyázni megyünk Austinnal – mondja neki.

– Korcsolyázás? – kérdezem.

– Ó, igen. Meséltem nekik Gabe-ről, és mivel Matthew a városban van, és gyakorolni akar Cooperrel, délben mindannyian találkozunk a jégpályán.

– Ó, ez jól hangzik. Jöhetek én is? – kérdezi John a busz saját oldaláról.

– Tudsz korcsolyázni? – kérdezi Austin.

– Hát, nem úgy, mint ti, de azért lépést tudok tartani – állapítja meg, miközben Dani hangosan felnevet.

– Drágám, nagyon szeretlek, de nem tudsz korcsolyázni. – Dani előrehajol, és megcsókolja az arcát.

– Jövök – jelenti be Noah a helyéről.

Beszélgetnek és terveket szőnek a következő napra, én pedig mindent magamba szívok. Két órát töltünk a pizzériában, és nevetgélünk a „régi idők” történetein.

Austin megkérdezi tőlem: – Nálad vagy nálam?

– Noah-hoz megyek. Így hazamehetsz és hangos majomszexelhetsz anélkül, hogy meghallanám. – Kaleigh odaszalad Noah mögé, aki már leintett egy taxit.

– Ugorjunk be hozzám, és vegyünk fel néhány ruhát holnapra – javasolja Austin, és rákiáltNoah-ra, hogy várjon meg minket.

Búcsút intünk mindenkinek, miközben beülünk a taxiba.

– Közel laktok egymáshoz? – kérdezem.

– Nem tudtam elhagyni a drágámat – viccelődik Noah.

Megállunk az utcájukban, egy elegáns, modern környéken, ahol minden ház háromemeletes.

Kiszállunk a taxiból. Megnézem Austin házát. Fehér, barna faajtóval. Az ajtó fölött egy hatalmas, feketével szegélyezett ablak van, és kétoldalt keskeny, hosszú, téglalap alakú ablakok.

Amikor kinyitja az ajtót, és felgyulladnak a fények, megnézem a modern, férfias teret, amely olyan, mintha egy magazinban lenne. – Itt laksz? – kérdezem tőle, miközben belépek a teljesen fehér, süllyesztett nappaliba. A hátsó fal a szoba látványossága a padlótól a mennyezetig érő ablakokkal.

– Itt lakom. – Nevet. – Akarod látni az emeletet? – Kinyújtja a kezét, hogy megfogjam.

Felmegyünk a lépcsőn, amely fekete, és úgy néz ki, mintha drót tartaná össze. – Levegyem a cipőmet? – kérdezem tőle, amikor a szobájába érünk, és meglátom a plüss fehér szőnyeget. Az ágya a szoba közepén áll, és egy olyan falra néz, ami tiszta üveg. Besétál, és megérint valamit a falon, hogy a lámpák felkapcsolódjanak. Tovább sétálva a szobába, kinyitja a gardróbszekrénye ajtaját, csakhogy az akkora, mint egy hálószoba. – Jézusom, hány öltönye lehet egy embernek?

– Most már a cipőkollekciódról is kérdezhetek? – Felém fordul, miközben lekapja a táskáját a polcról, bedob pár nadrágot, majd a falhoz megy, ahol fiókok vannak, ahol kinyit egy párat, és elővesz belőle zoknikat és ingeket. – Pakoljak be alsót? – kérdezi vigyorogva.

– Nem tudom. Menjek hétfőn bugyi nélkül dolgozni? – mosolygok vissza rá és ásítok.

– Tudod, maradhatnánk itt, és holnap visszamehetnénk hozzád. – Lehúzza a kabátját, lerúgja a cipőjét, kihúzza az ingét a nadrágjából, és végigkigombolja, mielőtt lerántja magáról, és a sarokban álló kosárba dobja. A nadrágja következik. – Velem alszol az ágyamban? – Hátranézek a hatalmas ágyra, a vastag, fehér takaróval, és arra gondolok, hogy olyan, mint egy felhő. – Azt akarom, hogy az én ágyamban aludj. Azt akarom, hogy amikor megfordulok, és amikor nem vagy itt, még mindig érezzem az illatodat a párnán. – Kiveszem a csatokat a hajamból, és hagyom, hogy a vállamra hulljon.

– Mocskos, mocskos dolgokat fogsz csinálni velem? – kérdezem tőle, miközben lecsatolom a ruhámat, hogy a padlóra essen. Átrúgom, hogy csatlakozzon a nadrágjához. – Csak le kell vennem a cipőmet. – Kisétálok a gardróbból az ágyhoz, derékból lehajolok, hogy lecsatoljam a cipőmet, amikor hallom, hogy felnyög a hátam mögött. – Tetszik a kilátás?

– Változott a terv. – Felemel, és az ágyra dob.– Érezni akarom, ahogy azok a tűsarkak a hátamba vájnak, amikor keményen megduglak.

– Nos, ha már ilyen szépen kérted – tárom szét a lábaimat –, akkor tegyük rád azokat a jeleket.

Mire végzünk, azt hiszem, már látom a napfelkeltét, a testem jól elfáradt, olyan helyeken fáj, amelyeket egész nap érezni fogok. A cipőm eltűnt, már régen eldobtam valahol a szobában.

Megfordulok, hogy kinézzek az ablakon, Austin körém tekeredik, ahol mindketten mély álomba merülünk.

Az ágya melletti ébresztőóra ébreszt minket, mindketten bebújtunk a takarója alá, amely tényleg olyan, mint egy felhő.

– El kell jutnunk a házadhoz. – Austin megcsókolja a nyakamat, miközben megmarkolja a mellemet.

– Fel kell hívnom Jake-et, és megkérni, hogy korán hozza Gabe-et. – Ásítok, nagyokat pislogok, hogy ébren maradjak.

Felkelek az ágyból, hogy felhívjam Jake-et, aki ugyanolyan fáradtnak tűnik, mint én, és nem vitatkozik velem, hogy korán hozza a gyerekeket.

Kölcsönveszek tőle egy kosarasnadrágot, amely olyan nagy, hogy a vádlim közepéig ér, sőt még derékban is fel van tekerve, és egy kék Hugo Boss pólót. A cipőm a kezemben lóg, ahogy a kocsijától a bejárati ajtóig tartok.

Arra gondolva, hogy ezt hívják szégyensétának, a vállam fölött Austinra nézek. Kék farmert, szűk pólót és az aviatorszemüvegét viseli. Ma reggel nem borotválkozott, így az arcát enyhe borosta borítja. Átfut az agyamon a gondolat, hogy semmi szégyenletes nincs abban, ha vele töltöm az éjszakát.

– Emlékszel, mikor legutóbb itt voltunk ennél az ajtónál? – kérdezi Austin, miközben a csípőmet szorongatja. Én persze gyorsan lépek, mielőtt a szomszédaimnak esélyük lenne átélni az ismétlést.

Kinyitom az ajtót, és egyenesen felsétálok a lépcsőn a szobámba. – Annyira szükségem van egy zuhanyra. – A kezemben lévő ruhákat az ágyra dobom. Austin már póló nélkül van, mire megfordulok. – Mit csinálsz?

– Energiát takarítok meg – válaszolja, miközben felemel, és átdob a vállán.

A zuhanyzás addig tart, amíg a kifolyó víz olyan érzés, mintha jégcseppek csapódnának a bőrünkhöz, a lábaim ernyedtek, és szükségem van egy kis szunyókálásra. A fantasztikus szex rohadtul kimerítő.

Most mindketten felöltöztünk, és lent kávézunk együtt. Ő az asztalomnál ül, és a vasárnapi újságot olvassa, én pedig az életmód rovatot lapozgatom. Időnként megfogja a kezemet, és megcsókolja.

Mintha mindig is ezt csináltuk volna. Megszólal a csengő, és én felállok, hogy kinyissam. – Azt hiszem, a gyerekek megjöttek– mondom neki, miközben felállok, hogy kinyissam az ajtót.

Amikor kinyitom az ajtót, Gabe és Rachel rám támadnak, és odarohannak hozzám.

– Anya, igaz, hogy a Cooper Stone-nal és a fiával, Matthew-val korcsolyázunk? – hadarja Gabe levegővétel nélkül.

– Igaz. Austin a barátja. – Megborzolom a haját, és megcsókolom. – A konyhában van. Mehetsz köszönetet mondani.

– Király! – Kiabálva szalad be a konyhába.

Rachel a fejét a hasamra hajtja, a keze pedig a csípőm körül. – Szükségem van egy kis alvásra – mondja.

Felnézek Jake-re, aki úgy néz ki, mint a halál. Baseball sapkát visel, az arca zöldes sápadt és borostás. Szakadtnak tűnik. – Miért vagy ilyen fáradt? – kérdezem a lányomtól.

– A bébiszitter hajnali egykor fektette le. – Jake leveszi a sapkáját, hogy megvakarja a fejét, majd visszateszi.

– Oké. – Odanézek rá, ahogy ott áll. – Menj, pakold el a cuccaidat, amíg én beszélek apával.

Figyelem, ahogy a konyhába megy, majd hallom, ahogy a maga különleges módján köszönti Austint. – Szia, seggfej, hát itt vagy. – Halkan felnevetek, amikor hallom, hogy Rachel kuncog, majd Austin azt mondja neki, hogy addig csiklandozza, amíg ki nem mondja a nevét.

Visszanézek Jake-re, aki feltételezem, hogy hallotta, hogy Austin itt van. – Jól vagy? – kérdezem tőle, miközben a kezemet a kilincsre támasztom.

– Camilla és én felbontottuk az eljegyzésünket. – Rám néz, majd oldalra.

Nem mondok semmit, mert mit is mondhatnék ilyenkor?

– Annyira sajnálom, Lauren, mindent. Tönkretettem. – Visszanéz rám. – Mindent tönkretettem, és miért? Egy nőért, aki apákat gyűjt.

– Nem tudom, mit akarsz, mit mondjak neked, Jake. – Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt.

– Bolond voltam. Játszott velem. – Ismét leveszi a sapkáját, hogy megvakarja a fejét.

– Nem te lennél az első – mondja Austin a hátam mögül. – Elnézést a zavarásért. – A tarkómra teszi a kezét, és megcsókolja a halántékomat. – A gyerekek készülődnek.

– Mennem kellene– mondja Jake. – Mondd meg a gyerekeknek, hogy hívjanak fel később. – Lehajtott fejjel sétál el tőlünk.

Kezemet Austin dereka köré kulcsolom, miközben ő a lábával becsukja az ajtót. – Van valami okom az aggodalomra? – kérdezi, miközben átölel. Az arcom a mellkasának támaszkodik, és hallgatom, ahogy a szíve gyorsabban ver a normálisnál.

– Ebben az életben nem – mondom neki őszintén. – Nem számít, mi történik köztünk, Jake és én végeztünk.

– Oké. – Megszorít.

– Seggfej, csinálhatok megint hóangyalokat? – kiabál Rachel az emeletről, a hangja egyre közelebb jön.

Elrejtem az arcom, hogy ne lássa, hogy nevetek, aztán megfordulok. – Rachel, a neve Austin.

– T’dom, anya. – Lejön a lépcsőn.

– Asstin, AsstinAsstinAsstin[1].

Tovább nevetek, és Austin is nevet. – Hát, ez jobb, mint a Seggfej.

Fél órával később besétálunk az arénába, és látjuk, hogy Cooper edzőruhában áll, és egy kopasz férfival beszélget, és röhögnek azon, amiről beszélgetnek.

– Hát, ez nem valami szép– mondja Austin Craignek, miközben odalép az öregemberhez.

– Nem hagyhattam ki a két legjobb fiamat a jégen megint. – Cooperre és Austinra is ránéz.

– Szia – üdvözli Cooper Gabe-et, aki mellettem áll, és szemérmetlenül bámul. – Te biztos Gabe vagy. Hallottam, hogy nagyon jó vagy. – Összeborzolja a haját. Gabe továbbra is bámul, és még mindig nem szól semmit.

Megbökdösöm a csípőmmel. – Te vagy Cooper Stone – suttogja, és mindenki nevet.

Cooper is felnevet, és már épp válaszolni készül, amikor Rachelre néz. – Te is korcsolyázol, vagy csak egy hercegnő vagy?

– Hercegnő vagyok, és csak akkor korcsolyázom, ha hóangyalokat csinálhatok. – Rachel elmosolyodik.

Parker besétál, Matthew és Karrie pedig követi őt.

– Sziasztok, srácok – köszönt minket, miközben Cooper mellé lép. – Kik ezek a srácok? – kérdezi tőlem.

– Ők az én gyerekeim – mondom, és rámosolygok. – Ő itt Gabe, akinek, ha hiszed, ha nem, sosem áll be a szája. – Oldalról megölelem. – Ő pedig az én kislányom, Rachel.

– Ő egy szépség. – Parker viszonzásul rám mosolyog. Rachel elhagyja az oldalamat, hogy megütögesse Matthew lábát. Abbahagyja a beszélgetést Karrie-vel, és rámosolyog, mielőtt leguggolna előtte. – Szia, hercegnő.

– Leszel a barátom? – kérdezi Rachel, miközben én hangosan zihálok, Austin pedig nyögdécsel mellettem.

– Ööö– motyogja Matthew.

– Rachel, mit csinálsz? – kérdezem, és odamegyek hozzá.

– Hát, Kay néninek Noah a barátja, neked pedig Seggfej. – Cooper nevetésben tör ki. Austinra néz, és elmosolyodik. – Bocsánat, Asstin. Szóval, én is akarok egyet, és őt akarom. – Rachel a hüvelykujjával Matthew-ra mutat, akinek eláll a szava.

– Nagyon, nagyon szeretnék a barátod lenni, de Karrie a barátnőm, és ez nem lenne fair vele szemben.

– Ó, ez teljesen rendben van. Neked adom – mondja Karrie Rachelnek. – Vissza sem veszem. – Cooper és Parker most még jobban nevetnek.

Matthew feláll, és Karrie-re néz. – Majd később megmutatom, hogy nincs visszaút. – A hangja heves, de Karrie ránéz, majd a körmére néz. – Nem lehet. Nem érek rá.

– Elfoglalt vagy, mi? – gúnyolódik. – Tényleg? Telefon, autó, pénz és pénztárca nélkül? – Rámosolyog a lányra.

– Matthew – suttogja Parker. – Ugye nem tetted.

– Biztosan elvesztette a bilincset – szól közbe Cooper. – Oké, miért nem készülünk fel a korcsolyázásra?

– Mi lenne, ha a lányok elmennének sütit és kávét inni? – kérdezem tőlük.

– Noah is jön? – kérdezi Cooper, miközben a hátsó szobákhoz sétál.

– Szívesen elmennék kávézni – mondja Karrie. – Ti lehetnétek a menekülésem.

– Futhatsz, de tudd, hogy mindig elkaplak, és visszarángatlak – figyelmezteti Matthew egy kacsintással, majd megfordul, és hátrafelé kocog.

– Ez az ember egy... – Karrie dadog. – Ő egy... ő egy...

– Egy seggfej – segíti ki Rachel, rám mosolyog, majd Parkerre és Karrie-re, és ezzel mindenkit megnevettet.

– Oké, kicsim. – Austin megcsókolja az ajkaimat. – Gyere vissza, és az isten szerelmére, bármit is teszel, mindenképpen hozd visszaKarrie-t is.

Karrie-re nézek, aki úgy néz ki, mint aki mindjárt gőzt fúj ki a füléből, mint a rajzfilmekben. Mielőtt felrobbanhatna, Parker odamegy hozzá, látszólag elhárítva a válságot. – Édesem, nagyon, nagyon sajnálom. – Ezzel mindannyian elindultunk, hogy csokis süteményt és kávét együnk.

 

 

 

Huszonnyolcadik fejezet

 

AUSTIN

Fordította: Miss Hell

 

Három órát töltünk gyakorlatokkal és a botkezelés gyakorlásával. Kettő a kettő ellen játszunk, mivel Noah nem jött el.

Matthew kis trükköket mutat Gabe-nek, és ezt meg kell hagyni; minden szót magába szív, pontosan követi Matthew utasításait, azonnal belevág, és többre éhezik. Amikor befejezzük a napot, valóban nyöszörög és nyögdécsel.

Craig ott van, amikor lekorcsolyázunk a jégről. – Ez a fiú egy kis edzéssel egészen rendkívüli lehet. Ő egy született tehetség. – Gabe-re néz. – Még egy maradt bennem. – Gabe-ről rám néz.

– Ez mit jelent? – kérdezi Gabe, miközben leveszi a sisakját, és kiköpi a szájvédőjét.

– Ő edzette Coopert és engem. Most téged akar a kezébe kaparintani. – Figyelem, ahogy az arca zavarodottságból csodálattá változik.

– Megtehetem? – kérdezi tőlem. – Gondolod, hogy tudsz beszélni anyával?

– Szerintem beszélhetnénk vele erről – mondom neki, miközben lekapom magamról a mezt, és bedobom a táskába, amiben az összes felszerelésem van.

Gabe előttünk végez, és visszamegy, hogy segítsen Craignek megtisztítani a jeget a Zambonin.

– A kölyök ég a vágytól– mondja Cooper, miközben letekeri a szalagot a lábáról. – Hol van ebben az egészben az apa? – Cooper mindent tud a mostohaapaságról.

– Itt van a közelben. – Megvonom a vállam. – Megcsalta a gyerek tanárával. Kiderült, hogy a nő „Camilla, a picsa”. – Én is kitekerem a lábam.

– Szent szar, ne már! – kiáltja Cooper. – Azt hiszed, készen állsz erre? – Tudja, hogy nincs tapasztalatom a gyerekekkel.

– Tudom, hogy vele együtt jönnek ők is; ők egy csomagban vannak. A gyerekek könnyűek. Az exével nem biztos, hogy meg tudok birkózni – adok végre hangot félelmemnek. – Szakított Camillával, úgyhogy most már szabad. Ki tudja, hogy nem próbálja meg visszaszerezni? Nemcsak múltjuk van, hanem gyerekeik is. Egyáltalán versenyezhetek ezzel?

Cooper a szemétbe dobja a szalaggolyóját. – Ó, tudom, mire gondolsz. Amikor megismertem Parkert, az exe mindig távol volt. Amint meglátott minket együtt, hirtelen meggondolta magát. – Matthew-ra néz, hogy lássa, figyel-e. Matthew figyel, és csak bólogat, és egyetért vele. – De én tudtam, abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy gyerekei vannak, le se szartam. Őt akartam, az egészet.

– De hogyan versenyzel?

– Nem kell, te legyél te – teszi hozzá Matthew a maga részéről. – Amíg Gabe látja, hogy jól bánsz az anyukájával, megnevetteted, és nem szomorkodik többé, nos, addig tényleg csak ennyit kell tenned. – Cooperre mosolyog.

Bólintok, és elgondolkodom mindenen, miközben levetkőzöm, és megnézem a telefonomat, látom, hogy Noah írt nekem egy sms-t.

 

Sajnálom, hogy kihagytam a mai napot! Két szó: anyám és Kaleigh.

 

Ó, Jézusom! Mindenki jól van?

 

Mondjuk, nincs többé meztelen jóga a nappaliban.

 

Nem is tudom, mit mondjak erre.

 

Nincs mit mondani.

 

Felöltözünk, mindannyian felkapjuk a táskánkat, hogy elinduljunk. – Oké, haver, menjünk – mondom Gabe-nek, miközben előttem sétál ki.

– A francba – mondja Matthew. – Elvitték a kocsit.

– Semmi baj. Nálam van Laurené, és vissza tudlak vinni titeket a szállodába. – Kinyitom a csomagtartót. – Ez tényleg egy busz. – Rákacsintok Gabe-re, ő pedig csak mosolyog, és megissza a Craigtől kapott csokis tejet.

Amint bekapcsolom a gyújtást, a „Legyen hó” hangjai betöltik az autót, és Cooper és Matthew is felnyög. – Gondolom, ismeritek ezt a számot?

– Miért ez megy? – kiabál Matthew hátulról, kezét a fülére téve.

– Mert elakadt a lejátszóban, és anya még nem nézette meg – magyarázza Gabe, miközben a fejét a zene ütemére mozgatja. – Apa szokta megcsinálni ezt.

Cooperre nézek, aki felvonja a szemöldökét. A tekintetem róla az útra vándorol, és hagyom, hogy minden belém ivódjon.

Kitesszük Matthew-t és Coopert a szállodájuknál, és néhány rajongó észreveszi őket, és odajönnek, hogy megkérjék őket, hogy készítsenek róluk képeket. Elbúcsúzunk, és megígérjük, hogy hamarosan találkozunk.

Amint befordulok az utcára, és behajtok a kocsifelhajtóra, kiugrom, felkapom a táskámat, Gabe pedig az övét. Bedobom a táskámat a kocsimba, majd bemegyünk a házba.

A házban zene és valami finom étel illata árad, és üdvözöl bennünket, amint belépünk. Pink „SoWhat” című dala szól, és bármi is fő, az illata csodálatos. Besétálok a konyhába, és látom, hogy Rachel az asztalnál ül, és valamilyen házi feladatot csinál, míg Lauren a tűzhelynél főz.

– Szia – köszöntöm, mögé lépek, és átkarolom a derekát.

– Sziasztok. Milyen volt a hoki? – kérdezi, miközben a paradicsomszószt kavargatja, amit éppen készít.

– Jó. Igazából nagyszerű. Craig edzeni akarja– mondom neki, miközben megkóstolja a szószt, és csökkenti a hőmérsékletet, hogy párolódjon.

– Tényleg? – Megfordul, hogy átkarolja a nyakamat. – Ez izgalmas – mondja, miközben megcsókolja az államat.

– Annnnyyyaaaa, segítségre van szükségem matekból – nyögi Rachel.

– Jövök – válaszolja. – Házit kell írnom. Maradsz vacsorára? – Elmosolyodik. Visszagondolok a táskára, amit reggel összepakoltam, és az ágyamon hagytam.

– Nem. – Mosolygok. – Eléggé ki vagyok ütve.

Mosolya lassan lehervad, de rögtön egy erőltetett mosollyal helyettesíti. – Ó, igen, persze.

Elenged, és az asztalhoz lép, a testem azonnal hiányolja az érintését. Figyelem, ahogy az asztalnál ül, és elmagyarázza Rachelnek a matekot. Nézem őt, és arra gondolok, hogy meg tudom-e csinálni?

– Oké, én megyek is – mondom neki. Bólint, és feláll, hogy az ajtóhoz kísérjen.

– Jól vagy? – Érzem, hogy a viselkedése megváltozott.

– Igen, jól vagyok. Csak elfoglalt vagyok. Vasárnap van, úgyhogy be kell fejeznünk a házi feladatokat meg ilyenek. Semmi olyan, amit te tudnál. – Az utolsó megjegyzése egyenesen gyomorba vág. Lehajolok, és szájon csókolom, egy lágy, gyors csókot. Teljesen más, mint amit akartam.

– Anya, megvan! – Rachel újra kiabál.

– Vissza kell mennem hozzá. – Kinyitja az ajtót, én pedig kisétálok. Beülök a kocsiba, és kiállok, visszanézek az ajtóra, remélve, hogy ott látom őt, de ehelyett zárva találom. Nem tudom, miért idegesít ez ennyire.

Hosszú úton megyek hazafelé, próbálom kitisztítani a fejem.

Látom, hogy Noah kocsija nincs ott, ezért egyenesen az ajtómhoz megyek, kinyitom és beengedem magam. Semmi sem üdvözöl. Semmi zaj, semmi zene, semmi más, csak csend.

Ez olyasmi volt, amire régen vágytam. Most már nem tudom, mi a fasz ez.

A kulcsaimat az ajtó melletti asztalra dobom, leveszem a cipőmet, és a hűtőhöz sétálok. Az üres. Becsapom, és előveszem a fiókból az elviteles étlapokat. Végiglapozom őket, és azon gondolkodom, hogy mit akarok enni. Tudom, hogy mit akarok enni. Tésztát akarok enni az asztalnál Laurennel és a gyerekeivel.

Visszadobom a menüket a fiókba, kinyitom a fagyasztót, kiveszek egy fagyasztott pizzát, és bedobom a sütőbe.

Odasétálok a kanapéhoz, megragadom a távirányítót, és bekapcsolom a tévét, hogy legyen egy kis háttérzaj. Ez az én életem, az üresség, a csend. Ezt akartam, igaz? Soha nem voltak kötelékeim, mert nem akartam őket. De két nap vele és a gyerekeivel, és ezt újra átgondolom.

A sütő csipog, jelezve, hogy a pizzám készen van. Felkelek, és besétálok a konyhába, a légzésem és a tévé halk zaja az egyetlen hang a házban. Egyedül eszem meg a pizzát, a konyhában, a pultnak támaszkodva egymagamban.

Kidobom a pizza felét, és Laurenre gondolok, és arra, hogy az ő vacsorája teljesen más volt, mint az enyém.

Lekapcsolom az összes lámpát a földszinten, és felsétálok a hálószobámba, ahol a bevetetlen ágy fogad. A párnán, amelyen aludt, még mindig ott van a horpadás. Bedobom az ingemet a fürdőszobaajtó melletti kosárba, és elindulok a zuhanyzó felé.

Mire lezuhanyozom és megborotválkozom, már majdnem fél kilenc van. Felkapom a telefonomat, és küldök neki egy sms-t.

 

Szia

 

Ülök az ágyban, és várom, hogy válaszoljon. A fejemet az övé melletti párnára fektetem, és magamhoz szorítom. Az illata körülvesz, a fejemben a tegnap este emlékei játszanak.

Tíz perc várakozás után ismét küldtem neki egy sms-t.

 

Hiányzol!

 

Tíz percet adok neki, aztán felhívom. Behunyom a szemem, várom őt, pihentetem a szemem, de elalszom. A következő pillanatban megszólal az ébresztőm.

Ránézek a telefonomra, és látom, hogy Lauren visszaüzent nekem.

 

Szia, bocs, épp Rachelt fürdettem.

Nekem is hiányzol!

Oké, azt hiszem, elaludtál. Holnap felhívlak a munkahelyemről. Jaa! Noah-val dolgozom.

 

Párszor pislogok, majd visszaüzenek neki.

 

Jó reggelt! Elaludtam, miközben vártam az üzenetedet. Tényleg Noah-nak fogsz dolgozni?

 

Félredobom a telefonomat, miközben bemegyek a fürdőszobába, és lelocsolom az arcomat vízzel. Újra felkapom a telefont, és lemegyek a földszintre, ahol elkezdem a reggeli rutinomat. Még mindig olyan csend van, mint tegnap este, ezért bekapcsolom a tévét. A CNN bemondóinak hangja tölti be a csendet, miközben a kávé lefő.

A kezemben csörög a telefon, lenézek és Lauren számát látom.

– Szia – válaszolom mosolyogva.

– Szia. Gondoltam, gyorsabb lenne, ha felhívnálak – mondja, és hallom, ahogy a háttérben mozog.

– Jól aludtál? – kérdezem tőle, és arra gondolok, hogy mennyire szerettem volna felkelteni az arcommal a lábai között.

– Igen, kimerültem. – Hallom, ahogy ötperces figyelmeztetést kiált a gyerekeknek. – Bocsánat, reggelente elég hektikus a helyzet.

– El tudom képzelni. Tényleg együtt fogsz dolgozni Noah-val?

– Hát, mivel egy óra múlva ott kell lennem, a válaszom erre igen. – Kuncog.

– Nem kell ezt tenned – mondom neki, miközben töltök magamnak egy csésze kávét, és belekortyolok. Hallom, ahogy Gabe a háttérben azt kérdezi, hol van az ebédje.

– Azért csinálom ezt, hogy ne öljük meg egymást. – Elmozdítja a telefont a szájától, hogy közölje Gabe-bel, hogy már bepakolta az ebédjét a táskájába. – Bocsánat. Mennem kell. Rachel még nem öltözött fel. A busz hét perc múlva indul, és Kaleigh megint nem jött haza.

Elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy Rachel meztelenül rohangál, és seggfejnek hív. – Oké, hívj fel később.

Nem búcsúzik el, csak hallom, ahogy kiabál, amikor a telefon kikapcsol. A reggeli rutin többi része eseménytelenül zajlik.

Az irodába lépve nyögve gondolok arra, hogy egy új ideiglenes alkalmazottat kell betanítanom. Istenem, remélem, nem Carmen lesz az.

Látom, hogy egy férfi ül Lauren asztalánál. – Jó reggelt, Mr.Mackenzie!– Feláll, hogy üdvözöljön.

Tökéletes a haja, tökéletes az öltönye, és követ az irodámba, kezében egy kis jegyzettömbbel és tollal. – Vettem a bátorságot, és átnéztem az összes emailt, hogy megismerjem az önök rutinját. Azt is látom, hogy ábécé sorrendben szereti a megbeszéléseit, ami tökéletes, hiszen én is így szeretem iktatni a dolgokat – folytatja, miközben levetem a zakómat, és a székem háttámlájára teszem.

– Mi a neve? – kérdezem tőle.

– Bruce. – Összefonja maga előtt a kezét. – Alig várom, hogy elkezdjük.

– Megmondaná Barbarának, hogy bent vagyok, és hogy látni szeretném? És ha egy Lauren nevű nő hív, mindig azonnal kapcsolja. Nem számít, mikor hív.

– Azonnal. – Visszamegy az íróasztalához, és felhívja Barbarát. Öt perccel később besétál az irodámba egy csésze kávéval a kezében.

– Oké, mi a pánik tárgya ma reggel? – Leteszi a kávémat, és helyet foglal előttem.

Rá meredek. – Semmi pánik nincs. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mióta készül ez az egész?

– Talán a második nap óta, amikor már tudta, hogy nem fogod beadni a derekadat, és nem tudott tovább küzdeni az irántad érzett érzései ellen.

Elmosolyodom, visszagondolva az elmúlt hónapra és az összes szarságra, amin keresztülmentünk. – Ő a legjobb, aki nekik van? – Bruce felé mutatok.

– A legjobbjuk Lauren. Ő a második legjobb – válaszolja, és feláll, hogy távozzon. – Most sok dolgom van. Szólj, ha bármire szükséged van – mondja, miközben kisétál.

Átnézve az emailjeimet és az időbeosztásomat, elmerülök a munkámban. Van egy új hely, amire már régóta szemet vetettem, és alig várom, hogy belevágjak. Denis most küldte el a terveket. Sok munkának tűnik, de csodálatos lesz, ha mindent el tudunk végezni. A telefonom zümmög az asztalomon, egy SMS-t kapok Noah-tól és egy képet.

Végigsimítok rajta, és megnyitom a szövegét.

 

Az én assziszensem jobb, mint a tiéd!

 

Az üzenet alatt Lauren képe látható, négy sráccal az íróasztala körül, miközben a képernyőre mosolyog.

 

Húzz a picsába!

 

Ez az egyetlen válaszom, de visszamegyek és ráközelítek a képre. Ma egy barackszínű pulóvert visel.

 

Haver, ő a szar, ezek a tökfejek megeszik őt.

 

A kezembe szorítom a mobilomat, és Bruce-t hívom.

– Igen, uram? – Bedugja a fejét.

– Küldjön két tucat rózsát Laurennek Noah ügyvédi irodájába. A cím a dobozomban van. – Lepillantok, és látom, hogy újabb üzenet érkezett.

 

A viccet félretéve, tíz perc alatt rendbe rakta az időbeosztásomat.

 

Felveszem az asztali telefonomat, hívom Noah irodáját, tudva, hogy Lauren veszi fel, és amikor felveszi, elmosolyodom. – Szia, szépségem. Milyen a napod?

– Szia – hallom, és remélem, hogy ő is mosolyog. – Jól megy. Még nem kellett megmérgeznem. Úgyhogy ezt sikernek nevezem. – Nevet.

– Mikor van az ebédidőd? – kérdezem tőle.

– Ma és holnap ebédidőben találkoznom kell a HR-esekkel.

– Tényleg, és mi lesz a vacsorával?

– Hétfő van, ami Rachelnek tornát, Gabe-nek pedig focimeccset jelent. Bepótoljuk? – kérdezi. – A gyerekek szerdán Jake-kel vannak. Mi lenne, ha én csinálnék vacsorát, és az ágyban ehetnénk? – suttogja, és a farkam felélénkül.

– Ez jó tervnek hangzik. Hozok desszertet.

– Most már így hívod? – kuncog. – Oké, most mennem kell. Most hívtak be a tárgyalóterembe.

– Később beszélünk – mondom, és leteszem a telefont. Miért nem kérdezte meg, hogy akarok-e vele menni? Ha már itt tartunk, miért nem ajánlottam fel, hogy találkozzunk?

A nap hátralévő része gyorsan elrepül, és mire befejezem a találkozót Denisszel, már majdnem fél hét van.

Van egy üzenet Laurentől és egy Noah-tól.

Először Laurenét olvastam el.

 

Köszönöm a virágokat, gyönyörűek ;)

 

Egy képet is küldött, amelyen ravasz mosollyal szagolgatja a rózsákat.

Mosolyogva nézem az arcát, őrülten hiányzik.

A következő Noah-tól származik.

 

Így kell a lábára pisilni. Értjük, foglalt. Hála Istennek, nem küldtél egy négytagú férfi kvartettet, hogy szerenádot adjon neki.

 

Röhögök rajta, és a középső ujj emojival válaszolok.

Becsukom a számítógépet, és elindulok a kocsim felé, azon gondolkodva, hogy vajon melyik pályán vannak, és azon, hogy csatlakozom hozzájuk.

Felhívom a mobilját, de nem veszi fel, így hazamegyek, ahol összeszedem a cuccaimat, és futni indulok.

Hat mérföldet futottam, és csuromvizesen értem haza. Noah háza felé nézve látom, hogy a lámpák mind le vannak kapcsolva, így egyenesen hazamegyek, ahol lezuhanyozom.

Felveszem a telefonom, és látom, hogy Lauren még nem hívott, ezért visszahívom.

– Szia – válaszol kifulladva –, bocsánat, hogy nem vettem fel a telefont korábban. A parkban voltunk.

Mozgolódást hallok a távolból az ő részéről.

– Igen, tudom, találkozni akartam veled. – Becsapom a hűtő ajtaját, ami még mindig kurvára üres.

– Ó, tényleg? – Szomorúnak tűnik. – Nem tudtam. Elfelejtettem, hogy Rachel megbeszélte Emmával, hogy játszanak. Szóval a parkban találkoztunk velük.

Mosolyogva iszom a vizet. – Dögös anyukák a parkban – viccelődöm vele.

– Valójában Emma apja volt velünk. Az anya tavaly elhagyta őket – magyarázza, miközben dolgok csattogását hallom a telefonban.

– Ez az apa dögös? – kérdezem, a düh kirobban belőlem.

– Hm, én nem igazán szoktam így nézni rá. – Hallom, hogy becsukódik egy ajtó. – Miért kérdezed ezt?

– Csak úgy, csak tudni akartam, kivel töltöd az idődet, hiszen nem velem. – Szent szar, most duzzogok? Ez én vagyok, aki duzzog?

– Nem voltam senkivel. Rachellel voltam, aki egy barátjával játszott. Nem randira mentem oda vele. Miről van szó valójában?

– Semmiről– fújom ki magamból a csalódottságomat. – Csak hiányoztál ma.

– Te is hiányoztál. Nagyon – suttogja. – Mint a holdig és vissza. – Mosolyt hallok a hangjában.

Addig beszélgetünk, amíg el nem alszunk. A gimi óta nem csináltam ilyet, de mosolygok, amikor ébredés előtt küld egy sms-t.

 

Szép napot! Puszik a különleges területeken!

 

Nevetek magamban, miközben készülődöm, és elkezdek egy újabb napot, ami csak úgy elrepül. Nem mondom, hogy Bruce jobb, mint Lauren, de jobban betölti a helyét, mint bárki más.

Napközben próbálom felhívni Laurent, de a beszélgetések mind rövidek. Aztán miután hazaér a gyerekekhez, szinte lehetetlen elérni.

Aznap este a nappalimban ülök, kezemben a telefonommal, és azon tűnődök, mit csinál. Azon tűnődök, hogy Rachel hozott-e még több matek házi feladatot haza. Azon tűnődök, hogy Gabe a hokin vagy a focin gondolkodik-e. Még azon is tűnődök, vajon Kaleigh az őrületbe kergeti-e őket a tofuval.

Mire visszaér hozzám, már ásítozik és elindul az ágyba.

Egész éjjel forgolódom, mert nem tudok aludni. Az agyam különböző forgatókönyveket játszik végig a fejemben. Mi van, ha nem vagyok elég jó? Mi van, ha nem akarja, hogy a gyerekeivel együtt és vele éljek? Mi van, ha elbaszom, és összeveszünk miatta?

A kérdések végtelenek, a válaszok sosem érkeznek. Már épp kidobnám a telefonomat az ablakon, amikor Noah betoppan az irodámba.

– Szia, idegen. – A kanapémhoz megy, kigombolja a kabátját, és leül. Nézem, ahogy Bruce-ra néz. – Hát, legalább nem próbálod megdöngetni az új titkárnődet, igaz? – Nevet, és a hajába túrja az ujjait. Észreveszem, hogy rózsaszín körömlakk van rajta.

– Ez tényleg nem a te színed. – A kezére mutatok.

– Rachel tegnap kifestette a körmeimet. – Megvizsgálja a körmeit. – Látnod kéne, mit csinált a lábammal.

Ledobom a tollamat, és egyenesebben ülök. – Láttad tegnap Rachelt?

– Hát, vigyáznunk kellett Rachelre ésGabe-re, hogy Lauren be tudja vinni a kocsiját, hogy megjavítsák a rádiót. – Úgy mondja, mintha nem lenne nagy ügy, én pedig hirtelen felhúztam magam.

– Mi? – kiáltom.

– A lejátszójába beragadt egy Frozencímű CD, és ismétlésen volt, így állandóan ezt játszotta. Ezt te is tudod – emlékeztetett, mintha hülye lennék.

– Tudom, mire gondolsz. Csak azt nem értem, hogy miért ti bébiszitteltetek.

– Segítségre volt szüksége – mondta rám szegezve a tekintetét.

– Miért nem engem kérdezett?

– Nem tudom, talán azért, mert vasárnap este azonnal leléptél onnan, amint a családi szarságok elkezdődtek. – Feláll.

– Baszd meg! – kiabálok vissza neki. Bruce kicsit egyenesebben ül fel a székében. – Elfoglalt volt, ezért elmentem.

Rám bámul. – Elmentél vagy leléptél, az ugyanaz.

– Ezt mondta? – Ránézek, és várom a választ. Azt hitte, hogy nem akarok a gyerekei közelében lenni?

– Nem mondott semmit. Csak furcsának találtam, hogy minket kért meg, és nem téged. Kaleigh azt mondta, hogy hagyjuk a fenébe, ezért gondoltam, hogy te nem akarod.

– Engem nem kérdezett. – Oldalra nyújtom a kezemet. – Nem is tudtam.

Megragadom a kabátomat, készen arra, hogy kiszaladjak az irodából, amikor Noah megragadja a karomat. – Mégis hova a faszba mész?

– Megmondom neki, hogy nem félek a gyerekeitől.

– Gondold meg, hogy mit csinálsz. Azt tervezed, hogy berontasz a munkahelyére, hogy ezt bevalld neki. Haver. – Megrázza a fejét. Felkapja a telefonját, és tárcsáz valakit. – Bébibogyó, otthon vagy? – Elmosolyodik, és bólint a fejével. – Oké. Austinnak át kell jönnie, hogy csináljon valamit. Át tudnál menni hozzám? Csomagolj össze egy táskát, vagy még jobb, ha mindent magaddal viszel. – Elmosolyodik, majd leteszi a telefont. – Oké, Kaleigh nyitva hagyja neked az ajtót. Menj, udvarolj a barátnődnek.

– Udvarolni? – kérdezem tőle.

– Étkezés, rózsaszirmok, pezsgő, fehérnemű, vibrátor, bilincs. Tudod, romantika.

– Ezt meg tudom csinálni. – Listát készítek mindenről, amit be kell szereznem. – Kibaszottul udvarolni fogok neki.

Kirohanok az irodából, Noah nevetésének hangját hallva, ahogy a liftajtó becsukódik mögöttem.

 

 

---

[1]az angolban ez egy szójáték : ASS – segg szóval. :  ASSHATnak, azaz seggfejnek hívja a kislány. És bár Austin a férfi neve, mégis inkább ASSTINnak hívja, a seggre utalva. J